A lélek súlya~ /Himchan/

~Azt hiszem, a szerelem elmegy,meglovagolja a szelet és messzire repül. Minden megváltozik.. Te is épp úgy megváltozol mint én. Viszont annak ellenére, hogy fáj, megkönnyebbültem. Végre megpróbálok kilépni az árnyékodból. Hisz egyre jobban távolodtunk egymástól. De mégis hiányzol... Talán még nem tudod, de még mindig csak téged tudlak nézni. Mégis el kell, hogy engedjelek, hisz ez nekem elviselhetetlenül fáj. A könnyeim folynak, mert te és én annyira szerettük egymást. Miért lett a vége ilyen keserű? Nem hinném, hogy nekünk ezt a sorsot szánták, de te mégis ezt vallod. Nem tehetek mást.. Viszlát!~

-Minna! Gyere már! -Rontott be nem kis lendülettel barátnőm az osztályba, ahol éppen az egyik osztálytársamnak magyaráztam a kémiát.

-Sun! Nem érek rá, nem látod? -Mutogattam a mellettem ülő ijedt srácra és a könyvekre. A fiú ijedtségét megértem. Drága barátnőm, mikor ideges, izgatott, vagy még isten tudja mi baja van, folyton olyan fejet vág, mintha meg akarna ölni valakit.

-De ez fontos! -Caplatott oda az asztalomhoz, megragadta a kezem és kiráncigált az ajtón. A folyosón egy árva lélek sem volt. Még nem láttam ennyire feldúltnak. Ez már kezdett engem is megijeszteni. - Himchan... és... Te.. -Hirtelen dőlöngélni kezdett. Szivárványhártyája szürkéssé változott, majd egyensúlyát elvesztette és már zuhant a föld felé. Hatalmas puffanással ért földet az élettelen test. Leblokkoltam. Egyszerűen nem tudtam felfogni...

-Sun... SUN! -Ordítottam és leguggoltam mellé a lehető leggyorsabban. Rázni kezdtem, de semmi életjelet nem adott. Az osztály ajtaja kinyílt és Jun -a fiú akit korrepetáltam- lépett ki halál sápadtan. Szemei hatalmasak voltak és úgy meredt rám és a földön fekvő barátnőmre, mintha szellemek lennénk. Rögtön a telefonjáért nyúlt és tárcsázta a mentőket. Tehetetlennek éreztem magam. Ez volt az az érzés, amit a legjobban utáltam. Utáltam, mert pont az az ember feküdt előttem félholtan, aki a legtöbbet jelenti számomra.  Hiába próbáltam akármit, nem ébredt fel. Végső soron, a mentők megérkeztek és bevittek minket a kórházba. Sunt rögtön vizsgálni kezdték. Nem mehettem vele, pedig legszívesebben el sem mozdultam volna mellőle. Kint kellett ülnöm, a vizsgáló előtt.

~Hogy.. hogy történhetett ez?! Mit akart mondani? És miért kezdte pont a volt barátommal?  Himchan... Ez a név. Ha ezt a nevet hallom a hideg ráz, de mégis kellemes érzés tölt el. Miért?! Már rég elfelejtettem! Ugye?! Aishh! Park Min Ah! Ne mondd, hogy érzel, akár csak egy csöppnyi töredéket is Himchan iránt.. NEM! Nem lehet! De.. Hogy lehetek ilyen önző?! Sun bent, a vizsgálóban élet-halál között lebeg, én mégis csak a magam kislányos hülyeségén tudok gondolkodni. Nem érdemlem meg még az ember megnevezést sem. ~ Sírva roskadtam össze ülő helyzetemben. Nem tudtam, mihez kezdjek.. Újra tehetetlen voltam.

-Istenem! Miért büntetsz?! -Suttogtam két tenyerembe, amik arcomat temették már régóta. Valaki elsuhant előttem. Egy férfi parfüm tömény bűze csapott meg. Fejem felemeltem és körülnéztem, de csak egy távolban rohanó, ballon kabátos fazon elmosott képét láthattam a könnyeimtől. De a földön hagyott valamit... Egy papírt. Akaratlanul nyúlt kezem a kis fecniért, és tudatomon kívül cselekedtem. Kihajtottam a gondosan összehajtott cetlit és elolvastam.

" Min Ah! Ha a drága barátnődet az élők között akarod tudni, akkor nincs más dolgod, csak eljönni szépen arra a helyre, ahol először találkoztatok a drága szerelmeddel. Ma este, 10-kor ott várlak. "

~Hogy mi?! Ez.. Ez... Szándékosan... Nekem lett címezve. Ezek szerint.. Sun nem véletlenül van ilyen állapotban. De ki és miért?! Mi oka lenne erre? Ki olyan elvetemült, hogy erre vetemedik?! Talán azért mondta Sun, Himchan nevét mert ő tette? Nem lehet... Akkor nem úgy írta volna, hogy "a drága szerelmeddel" .

-Ááhh! -Szökött ki egy hatalmas sikoltás a torkomból és sírva leborultam a székről. Fogalmam sem volt, hogy meddig lehettem abban a helyzetben, de csak akkor eszméltem fel, mikor az egyik orvos kijött a vizsgálóból.

-Elnézést! Maga a lány rokona? -Nézett rám féloldalasan.

-Nem. A barátnője vagyok. Rokona nincs. -Emeltem fel fejemet.

-Nos. Nem szolgálhatok, a legjobb hírekkel. Egyelőre annyit, hogy mindent megteszünk, hogy életben maradhasson a lány. Viszont ennek 1 a 10 000-hez az esélye. -Lesokkoltam. Ennyire nyíltan a fejemhez vágni, hogy a barátnőm élete, csak tőlem függ..  Muszáj megtennem... Muszáj.

-Köszönöm doktor úr. -Álltam fel, és önkívületi állapotban elhagytam a kórházat. Lábaim akaratlanul a Han folyó partjára vittek, ahol először találkoztam az én lelki társammal. Akarom mondani volt lélek társammal. Az idő, már csakugyan a megbeszélt 10 óra felé járhatott. Sötétedett, de már nem érdekelt. Az egyetlen dolog ami érdekelt, az az, hogy Sunt az élők között tudhassam. Ezért bármit képes voltam megtenni. Számomra a barátság volt a világ legértékesebb dolga.

A sötétben pár árnyalakot láttam. Közeledtek. Egyre többen és többen. Hirtelen erős szorítást éreztem magamon, majd egy fehér rongyot az orrom előtt. Teljesen elkábultam. A világ megszűnt forogni, a hold megszűnt világítani és az emberek megszűntek létezni. ~

~ Egy sikátorban eszméltem fel. Fekete furgonok zárták el az utat, és hangos nevetések és lövések hallatszódtak.

-Odanézz! Felébredt! -Hajolt le hozzám széles vigyorral a képén, egy ismeretlen fazon. -Ejnye.. Ejnye... Azt hittem, hogyha a Kim klán feje nőt választ, nem egy... ilyen egyszerű diák lesz. Hmm.. 20 éves vagy ha minden igaz. Érdekes. Nem nézel ki annyinak. -Mit mondott?! Kim klán feje? Ez Himchan lenne? A Kim klán feje?! Dehát az a leghíresebb maffia csoport.

A közelben hallatszódó nevetések ordítássá változtak és a lövések hangja egyre csak erősödött. Végül fölrántott az ember, aki hozzám beszélt, és mint pajzsot tolni kezdett maga előtt. Nem tudtam merre visz vagy miért, de kérdezni sem tudtam, mivel a szám be volt tapasztva. A sötét sikátor végén fények gyulladtak és emberek özönlöttek be a kis utcának nem mondható helyre. Lövöldöztek.. Egy harctér kellős közepére hoztak? Miért?!

-Engedd el, de azonnal! -Hallottam egy mély, mégis nyugtató hangot. Himchan volt. Ott állt, a tömeg elején, és egyenesen felénk szegezte fegyverét.

-Na mi az?! Nem úgy volt, hogy már nem szereted? -Húzta gúnyos vigyorra száját újra a férfi, aki mostmár fegyvert nyomott a fejemhez.

-Hogy találtad meg? -Himchan hangja nyugodt volt, de arcáról le lehetett olvasni a dühöt.

-Kell? Akkor gyere érte! -Lökött el magától, én pedig erőtlenül zuhantam az aszfaltra. Himchan odarohant hozzám. Hirtelen újabb lövést hallottam és egy maró fájdalmat éreztem az oldalamnál. Éreztem ahogy felemészt a fájdalom és valami meleg folyik végig az oldalamon. Meglőttek. A fájdalom végig futott egész testemen, mire akaratlanul felordítottam.

-Tarts ki! -Szorított magához Himchan, míg az emberei lassan végeztek az összes ellenséges csoport tagjával. -Nem halhatsz meg! Nem! Szeretlek! -Tette homlokát az enyémhez. Jobban fájt az, hogy sírni látom, mint az, hogy éppen a halállal küzd minden porcikám.

-De.. te.. azt.. -Kezdtem volna beszélni, de éreztem, ahogy minden erőm elszáll. Igen. Nemsokára vége.. Vége mindennek.

-Azt csak azért mondtam, mert nem akartam, hogy bajod essen. De.. ez.. nem lehet! Nem veszthetlek el! MÉG NEM! -Ordított, és könnycseppjei áztatták mind kettőnk arcát. Szóval mégis szeretett. Himchan. Mégis.. megmentettél. A halálom közepette is örömet tudsz okozni.

-Shh. -Tettem mutató ujjam lassan szájára. -Mindig veled leszek.. Szeretlek. -Erőltettem egy erőtlen mosolyt arcomra, már amennyi tőlem telt, majd szemeim lassan lecsukódtak. Szerelmem ordítását még hallottam, de már felemésztett az édes sötétség.