Egy banánhéj története... / Jaejoong /

Érzem ahogy gyengülök.. Az egész testem remeg. Forog velem a világ, és lassan már világomat sem tudom. A vérveszteség nincs jó hatással rám.
Érzem a szúró érzést a lüktető vénámban. Az idegen test még mindig nem szándékozik elszakadni a véremtől.
Fogaimat összeszorítom, és arra gondolok, hogy ezzel most egy másik ember életét mentem meg.
Önszántamból döntöttem úgy, hogy adok a véremből...

-Kész is vagyunk! 4 dl. -tartotta elém a vérrel teli zacskót mosolyogva a nővérke. Azt hittem, hogy leszédülök a székről. Sosem bírtam a vér látványát.. Főleg ha az az enyém.

-Egyre jobban bírod a véradást! - fogta meg a karom Jaejoong és fölsegített.

-Ahh.. Már lassan hozzászokok, de a látványát sose fogom hányinger nélkül leküzdeni. -húztam a szám. Lassan lépkedünk ki a kórház épületéből, hisz nem bírtam ilyenkor a gyors tempót. -Köszönöm, hogy eljöttél velem megint. -mosolyogtam rá, amit azonnal viszonzott és összeborzolta a hajam.

-Ugyan! Semmiség. Kapaszkodj belém jobban, mert még a végén elesel! -fogta meg a karom és magához húzott. Mélyet szippantottam édeskés parfümjéből, és lábaim megremegtek, de nem a vérveszteségtől. -Óvatosan kislány! -fogott szorosabban.
Már egészen belepirultam a közelségébe, de nem tiltakoztam. Ilyenkor kiélvezhetem, hogy ennyire törődik velem. Másképp nem lehetne. Ő nem érzi azt, amit én. Csupán egy szimpla barátságként jegyzőkönyvezi a kettőnk kapcsolatát, ami eléggé fáj, de nincs mit tenni.

Kinyitotta előttem az autó ajtaját, én pedig beültem az anyósülésre. Átsétált a másik oldalra és beszállt mellém, a volánhoz. Imádtam mellette ülni az autójában, hisz a járműnek is olyan illata volt mint neki, ráadásul kedvemre gyönyörködhettem abban a csodálatos arcában. Középhosszú, barna haja tökéletesen kiemelte kerek arcformáját és azokat a mélybarna szemeit. A megtestesült Adonisz. A kocsi elindult, mi pedig halotti csöndben ültünk egymás mellett.

Érdekes. Vele a kínos csönd sem volt kínos. Mellette nem volt szükség szavakra. Egyszerűen már csak attól is mosolyogtam, hogy magam mellett tudhattam arra a rövid kis időre.
Az autó befordult abba az utcába, ami nekem a végállomást jelentette. Megállt a házam előtt, és kisegített az autóból.

-Jaejoong aranyos vagy, hogy ennyire aggódsz értem, de már jobban vagyok köszönöm. -mosolyogtam rá, és kiszálltam egyedül a járműből.

Sosem lehetsz elég biztos a dolgodban! Ez egy nagyon igaz falusi mondás. Sosem lehetsz biztos abban, hogy nem néz-e valaki miközben éppen énekelve törölgeted az ablak üvegét, táncolsz az udvaron vagy éppen kiszállsz az autóból és egy banán teleportálódik a lábad alá.
Hatalmasat zuhantam a járda kövén, az éppen arra járó kisgyerek pedig mutogatva röhögött rajtam.
Ez lenne az én jól megszokott formám.

Hirtelen éles fájdalom nyilalt a lábamba. Hangosan felszisszentem, mire az engem eddig hatalmas szemekkel bámuló Jaejoong észhez tért, és leguggolt mellém.

-Minden oké? -fogta meg óvatosan a bokám.

-Igen. Éppenséggel Disneylandben érzem magam. Szerinted mégis miért a halálért vágtam olyan képet, mint akit citrommal tömködnek? -vágtam neki oda,

-Ezért kéne rám hallgatnod! Nem igaz, hogy nem lehet elfogadni a segítséget, mikor nem vagy toppon! -tapogatta a feldagadt részét a lábamnak. -Komolyan mondom, ha nem lennél, ki kéne találni! Na gyere, vihetlek vissza a balesetire. -fogott karjai közé, és visszaemelt az ülésre.

-De neked próbád lesz! -próbáltam kiszállni, de nem engedte. Rám csukta az ajtót, és egy szempillantás alatt már mellettem is ült és újra a kórház felé vettük az irányt.

-Majd ha képes leszel elfogadni a segítségem... -mondta durcásan.

Elszégyelltem magam. Ha nem akarok minden áron erősnek mutatkozni, nem kellene miattam elhalasztania a próbát.

-De nincs vele semmi baj! Csak borogatni kell! Vigyél vissza! -mutogattam magunk mögé, de ő rezzenéstelen arccal, mintha meg sem hallotta volna, hajtott tovább. Hihetetlen gyorsasággal értünk a kórházba, és mielőtt feleszmélhettem volna, már ki is vágódott az ajtó és szó szerint kivett a kocsiból, mint valami csomagot. Az ajtót lábbal visszarúgta úgy, hogy azt hittem, abban a szent minutumban esik szét a méregdrága autó.

-Ne csapd, nem WC ajtó! -mutogattam magunk mögé, mivel már megindult velem. Egy mosoly árnyéka futott át arcán, de rögvest komollyá vált újra.

-Ohóó! A kis sunyi! Nem is haragszol te! -böktem meg az arcát, mire meglepetten rám nézett. -Láttam azt a parányi mosoly töredéket itt ni!-mutattam a számra, majd rá. Látszólag nem értette, mert felhúzta a szemöldökét és megállt.

-Hogy hol? -nézett rám értetlenül.

-A szádon.. -forgattam meg szemeimet. Abban a pillanatban tűnt fel, hogy még mindig a karjaiban ülök.

-Szóval itt? - ajkait enyémre tapasztotta, mire szemeim kitágultak. A szívverésem felgyorsult, és szaporábban vettem a levegőt. Pár másodpercig ott tartotta, majd elvette és újra elindult velem. Én még mindig sokkolva meredtem rá, amit észrevett. Rám nézett és elmosolyodott.

-Nem volt szabad a kezem, így csak így tudtam megmutatni. -nevetett. -Most már kvittek vagyunk! -kacsintott rám. Kezem a számhoz emeltem, majd halványan elmosolyodtam. Ez azt jeleni, hogy ő is érez irántam valamit?

Beértünk a fehér falak közé, és letett a várakozó teremben.
Már nem is éreztem a lábamban lévő fájdalmat, hisz a csók teljesen lefoglalta az agyamat, így azzal már nem tudtam foglalkozni.

-Mutasd a lábad! -ült le mellém a másik székre. Felvette az ölébe, és vizsgálgatni kezdte. -Ez drága szívem... Törés. És még, hogy nem kell bejönnünk? -emelte fel fejét, és rám nézett. Én, mint egy vadökör vigyorogtam még mindig, és másra sem tudtam gondolni, mint az imént történtekre. -Halóó! Itthon vannak? -kocogtatta meg a homlokom, mire észbe kaptam.

-Mondtál valamit? -néztem rá.

-Javíthatatlan nőszemély.. -rázta a fejét, és tovább vizslatta a sebesült részt. Kijött egy nővér, hogy megnézze van-e várakozó beteg. Jaejoong odament hozzá, és leadta az adataimat, majd behívtak minket. Újra a karjaiban vitt be, mire a nővérke csak mosolygott, az orvos pedig elégedetten bólogatott. Nem értettem mi ez a reakció. Ennyire röhejes ha eltöri valaki a lábát?

Megnézte a doktor is a lábam, majd elküldött röntgenre. Szerencsére csak a szomszéd teremig kellett vinnie Jaejoongnak. A felvételt készítő nő persze már ismert régről, tudta, hogy nálam szinte minden napos a baleseti látogatása. Mindig is az esetlenek táborát erősítettem, hisz ügyetlen vagyok, és folyton eltörik valamim, mivel gyenge a csontozatom.

-Komolyan.. Legközelebb a törzsvendég kártyádat is elkérem.. -Nevetett a nő, miközben a gépen ültem. Ezek után megvártuk a képeket, és átvittük az orvosnak.
Ahogy gondoltuk... Eltörött.
Mire az orvos elintézte a lábam, elég későre járt. Mikor mentünk volna ki az ajtón, köszönés helyett utánunk szólt.

-Hölgyem! Legközelebb jobban vigyázzon! Uram, maga pedig figyeljen a feleségére, hogy elég D-vitamint szedjen, és vasat. Legyen mellette ebben a 3 hétben, amíg meg nem tanul normálisan közlekedni a mankóval. Ahogy elnézem, a hölgy esetében ez csak ugyan 3 hét lesz. -nevetett.

-Azért ennyire nem rossz.. -néztem le a mankómra. -És ő nem is a... -kezdtem volna a tiltakozásba, ha Jaejoong közbe nem szól.

-Értettük! Viszlát! -hajolt meg, és elindult velem kifelé. Csak csodálkozva bámultam, miközben önelégült mosollyal az arcán segített a járásban.
Újra kocsiba szálltunk és hazavitt, viszont az ajtóban nem állt meg. Bejött velem, és körbenézett.

-Mondd, hogy mit pakoljak, és én megcsinálom! -járkált föl s alá.

-Hogyan mondod? -néztem rá elég furcsán.

-Mondd, hogy mit pakoljak be, mert hozzám költözöl erre a három hétre! -felfedezte a szekrényben megbúvó bőröndömet, és kinyitotta, majd ami ruha csak a kezébe akadt, belehajította.

Túl hirtelen jött az infó, és csak tehetetlenül álltam a szoba közepén, míg Jaejoong hiperaktív módra rakta tele a bőröndöt.

-Az alsóneműket rád bízom.. -tette csípőre a kezeit.

-Mégis ki mondta neked, hogy odaköltözöm? -fontam össze karjaim.

-A férjed vagyok, vigyáznom kell rád! Az orvos mondta, nem tiltakozhatsz! Bár ha már a férjed vagyok.. Az alsóneműket is bepakolhatom... -húzgálta ki a fiókjaim, a ruhadarabokat keresve.

-Hülye gyerek! -bicegtem oda hozzá és fejen vágtam. Mind a ketten hatalmas nevetésben törtünk ki, mert ez már tényleg elég röhejes volt..

Így alakult, hogy 3 hétig vele voltam "összezárva"...
Azóta áldom a banánhéjakat, hisz ha akkor nem lépek rá, ma nem lennénk hivatalosan is.. házasok.