Rose Garden ~ Kim Hyun Joong

Hello! ^^ Ezt a one Shotot egy versenyre írtam, de gondoltam ide is fölteszem.. szóval...
Jó szórakozást! :3

Olyanok vagyunk, mint a rózsa. Míg van ami táplál és hajt bennünket, addig virulunk. De amikor jön a fiú, és leszakítja azt, a növény lassan és fájdalmasan szárad el, napról napra. Az emberi élet is ilyen. Egyszer hopp, máskor kopp. Nem tehetünk ellene semmit. Megóvni szívünket a csalódástól képtelenség. Ha a sors akarja, beléd rúg. Nem veszed észre a hatalmas viharfelhőt, amely édes álcába bújva csalogat, s te naivan vele mész. Majd akarva, akaratlanul, a sors csapdájába sétálsz. Ilyen ez.. én már csak tudom. Ha akartalak is volna, akkor sem tudtalak volna elkerülni. Nem csak szomszédok voltunk. Ez annál több volt. A házaink olyan közel voltak egymáshoz, hogy ha került, ha fordult, mi mindig egymás ablakán keresztül másztunk be a másikhoz. Hosszú órákat beszélgettünk, vagy táncolni tanítottál. Még így is, akármi is történt, én újra megtenném. De egy nap, már csak azon kaptam magam, hogy nem vagy itt, én pedig beléd szerettem. Nem tehettem… nem engedhettelek el így.

Úgy tartja a mondás, hogy ha szeretsz valakit, azt engedd el, s ha viszont szeret, visszajön. De hogy engedhettelek volna úgy el, hogy tudtam, hogy nem jössz vissza? Hisz nem szerettél. De ezt sosem mondtad ki. Ez épp elég volt ahhoz, hogy a remény egy csöppnyi szikrája mégis fellobbanjon bennem. Túlságosan gyerekes voltam, és utánad mentem. De, hogy ne vedd észre a kis tervem, egy másik utat választottam. Gyakornok lettem a DSP-nél, hogy legyen ürügyem találkozni veled. Részben féltem, hogy már elfelejtettél, de a kitartásom sokkal erősebb volt.

Emlékszem..

Egy nyári napon történt. A DSP Entertainment előtt vártalak. A nap meleg sugarai cirógatták az arcom, és a lágy szellő néha-néha a hajamba fújt. Az idő csodás volt. Az ég felhőtlen, gyönyörű kék. Egyik pillanatról a másikra jelentél meg előttem. Az arcod egyszerre tükrözte az összes érzelmed. Meglepett, boldog, ijedt és még megannyi mást.

Örültem… elmondhatatlanul örültem, hogy újra láthattalak. Akaratlanul, önkívületi állapotban, rögtön a nyakadba ugrottam, mit sem törődve a minket bámuló emberekkel, és azzal sem, hogy bármelyik rajongód megláthat. Látszólag te sem, mivel ugyan úgy vissza öleltél. Az illatod… a közelséged.. megbabonázott. A világ megszűnt forogni egy pillanat erejéig. Nem tudtam elképzelni, hogy eddig hogyan tudtam nélküled leélni akár csak egy napot is. Lehetetlennek tűnt.

Kis idő múlva szétváltunk, majd te törted meg az eddigi meghitt csöndet.

- Cho Hee! Hogy kerülsz ide? -mosolyogtál. Annyira tökéletes voltál ott és akkor, hogy nem tudtam elhinni, hogy te az én régi Hyun Joongom vagy.

- Oppa! -hajtottam le szégyenlősen fejemet. -Tennél nekem egy szívességet? -tördeltem ujjaimat, mire te csak elmosolyodtál kislányos zavaromon.

- Mit? -Kérdezted nemes egyszerűséggel.

- Tudnál tanítani? Úgy mint régen? -erőt vettem magamon, és belenéztem azokba a mélybarna szemeidbe.

- Cho Hee. Miért? -kérdésem meglepett, de ez csak arcodon látszott. A pillantásod olyan volt, mintha belém akarnál látni. Valószínűleg nem sikerült, mert válaszomra csak még jobban kikerekedtek a szemeid.

-Gyakornok vagyok a DSP-nél. Te tudod, hogy a tánc sosem tartozott az erősségeim közé, és azt is tudod, hogy mennyire nehéz a gyakornokoknak. Kérlek segíts! -A földet kezdted pásztázni, de választ nem adtál. Már akkor tudtam, hogy nem kellett volna megkérdeztem. Hogy is gondolhattam, hogy van időd, vagy akár csak kedved rám?

Erősen elgondolkodhattál, mivel még pislogni is elfelejtettél. Végül kisvártatva felnéztél újra rám, és széles mosolyra húztad szád.

- Miért nem mondtad eddig, hogy gyakornok vagy? Annyira örülök! Rendben.. Tanítalak, de csak minden héten egyszer. Szombaton, nyolc órakor, a táncstúdióban. De ezt szigorúan tartsd titokban.. Ha az igazgató megtudná, hogy az  idolja gyakorol egy gyakornokkal, hatalmas balhét csinálna, és lehet, hogy mind a kettőnk állását elvennék. Ígéred, hogy titokban tartod? Persze, hogy ígéred! Hisz másképp nem taníthatnálak… -adtál választ a saját kérdésedre.

Azóta is emlékszem minden szavadra, és minden mozdulatodra. Megdöbbentem válaszod hallatán. Te tényleg beleegyeztél? Még most is alig hiszem el. Hisz nem voltam sem a rokonod, sem a felettesed, hogy egyből, kérdések tömkelege nélkül beleegyezz. De te mégis azt tetted. Repestem az örömtől, de nem akartam, hogy lásd. Nem akartam, hogy tudj az érzéseimről…Még nem.

Úgy gondoltam, hogy mindennek megvan a maga ideje, és ez még nem az az idő volt.

Mint valami film, úgy játszódik le bennem minden egyes alkalommal, mikor rád gondolok. Egyszerre tölt el a boldogság és a fájdalom, de nem tehetek mást. Ez már így marad, míg világ a világ. De akkor, mégis olyan önfeledten tudtam mosolyogni rád. Nem zavart semmi. Éltem a kis világomat a szivárvány színű, gumicukor ízű felhők között, egy varázsszőnyegen repülve, nem gondolva arra, hogy ez a szőnyeg bármelyik pillanatban ledobhat a feneketlen szakadék legmélyére. Kár.. igazán gondolhattam volna rá.

Mint egy hűséges kiskutya, úgy követtem az összes utasításod. A szombat lett a kedvenc napom, és már akkor vártam a következő hétvégét, mikor a próbánk véget ért arra a napra. Ha valamiért le is mondtad, én akkor is odamentem, és gyakoroltam amíg az erőm engedte. Mégis… sosem voltam fáradt. Ez mind azért, mert tudtam, hogy minél jobb leszek, te annál jobban fogsz szeretni. Erőt adott ez a tudat, hogy újra fölálljak, ha elestem és jobb legyek. Egyedül ez az egy dolog hajtott, és még talán most is ez hajt.

Csak miattad lettem gyakornok. Önszántamból soha, még csak a közelébe se mentem volna egy szórakoztató ipari cégnek sem, de érted ezt is megtettem. Hogy ne tettem volna, mikor ez volt az egyetlen lehetőségem arra, hogy viszont lássalak?

Te mindig türelmes és megértő voltál velem. Ha valamit elrontottam, nem teremtettél le, még csak a hangod sem emelted fel. Akárhányszor eltévesztettem a lépést, annyiszor mutattad és magyaráztad el. Ezért is tiszteltelek annyira, és talán ezért is kedveltelek meg még jobban. De ez is csak álca volt? Talán az összes felém intézett szavad hazugság volt? Meglehet.. Nem tudhatom. Ez örök rejtély marad számomra. Annyira kiismerhetetlen lettél. Már akkor sem voltál a régi, bár már semmi sem volt az. Én is változtam legalább annyit mint te. A világ is változott és a nézeteink is, de ez akkor még nem tűnt föl. Talán az idol élet változtatta szívedet rideggé.

Egy nap, szembesülnöm kellett az immár igazi oldaladdal. Levetted azt az álarcot, mit eddig viseltél, és kimutattad fogad fehérjét. A személyiséged, a viselkedésed, és mindened gyökeresen megváltozott. Ez még mind szép és jó lenne, ha nem bunkósággá és taplósággá változott volna. Te is olyan lettél mint a többi. A többi idol, akiknek mindent a kezébe adnak, és csak az a dolguk, hogy másokkal játszanak kedvük szerint.

Beleestem akaratlanul a csapdádba, és a játékszereddé váltam. Naiv voltam, belátom. Nem kellett volna utánad mennem.

Talán dereng már, hogy melyik napon láttam meg az igazi arcod? Bizony ám.. Azon az esős napon, mikor az időt megfelelőnek találtam arra, hogy végre bevalljam neked az érzéseimet. Az eső úgy esett, mintha dézsából öntötték volna, de a kedvünket még ez sem ronthatta el. Épp az eddig gyakorolt táncot fejeztük be, és csiszolgattunk a mozdulatokon. Talán már éjfél is elmúlt, mikor végeztünk. Fáradtan, izzadtan és levegő után kapkodva ültünk le a fal mellé, miután végeztünk. Pillanatok alatt, halálos csend telepedett a kis teremre.  Egyedül az ablak üvegén kopogó esőcseppek halk zaját lehetett hallani. Akkor már hónapok óta gyakoroltunk így titokban. Elhatároztam, hogy elmondok neked mindent, de valahányszor elkezdtem volna, a gyomrom görcsbe rándult, a levegő bennragadt a tüdőmben, és remegni kezdtem. Végül, hosszú percek elteltével mégis sikerült erőt vennem magamon, és megszólaltam.

- Oppa! -hangom kissé ideges volt, és remegett. Te csak értetlenül felém fordultál és az arcomat kezdted fürkészni. Nem mertem rád nézni, de nem is akartam. Ha néztelek volna, talán csak nehezebb lett volna, így a cipőm orrát kezdtem bámulni. -Valamit mondani szeretnék. -folytattam egy kis szünet után.

- Ne fáradj Cho Hee.. Tudok mindent. -költözött kaján, de mégis undok vigyor, arra a tökéletes arcodra.

- Tessék? -kaptam fel a fejem, és ijedten meredtem rád.

- Tudom, hogy szeretsz. Cho Hee… olyan kis naiv vagy. Ezt még a vak is észrevenné. A gyakornokságod is csak kifogás. De meg kell hagyni, egész jó. És az időzítés sem volt rossz… Bár lehetett volna jobb is. -néztél rám, majd a termet vetted szemügyre. Teljesen letaglóztam. Te ezt eddig is tudtad? Nem lehettem ilyen béna… Legszívesebben strucc politikát folytattam volna, és homokba dugtam volna a szégyentől égő fejem. De nem lehetett. Sajnos nem.

- Ezt mióta tudod? -hajtottam le a fejem, és újra a cipőmet kezdtem nézni mintha annyira érdekes lenne.

- Hmm… Mióta is? -gondolkodtál el. -Úgy körülbelül a második próbánk óta. Legszívesebben már akkor elmenekültem volna, és visszamondtam volna azt, hogy tanítsalak, de az a fránya jóindulatom és a kíváncsiságom, hogy meddig akarod titkolni, nem hagyott. Három hónapig bírtad. Gratulálok! A többi ilyen kis rajongó már az ötödik próbán letámadott volna.

- Ácsi! -vágtam szavadba. -Mi az, hogy már akkor itt hagytál volna? Ezt miért mondtad? -szavaid úgy vésődtek szívembe, mintha egy rózsabokor tüskéivel szúrták volna tele. Kimondhatatlanul fájt. Szemembe könnyek szöktek, és akárhogy tiltakoztam ellenük, nem engedelmeskedtek. Csak folytak és folytak egymás után, kifogyhatatlanul. Gyomromban a pillangók, maró lángokká változtak át, és az összes erőm elszállt. Minden egyes szavad, egy újabb pofon volt. Nyíltan a szemembe mondtad, hogy csak a szórakoztatásodra kellettem.

-Hajj… -sóhajtottál fel. -Csak nem képzelted azt, hogy viszonozni fogom?! Nézz már magadra! Ha a hajad nem lenne ilyen hosszú, én az életbe meg nem mondanám, hogy lány vagy. Nem csodálom, hogy nem akarnak leszerződtetni egyik bandához sem.. Belőled sose lenne idol. De így, hogy most már tudod az igazat, haza is mehetsz. Úgyis csak miattam álltál gyakornoknak. Reménytelen és naiv vagy, ráadásul nagyon jó nőnek tarthatod magad, ha így képes voltál utánam jönni, és még szerelmet is vallani. Tudod.. Ha legalább egy Hyuna lennél, talán még meggondolnám, hogy akár szóba álljak-e veled. Ezt is csak azért vállaltam, mert régen barátok voltunk. De most már, ezek után, ne számíts arra, hogy tanítani foglak. -álltál fel, majd lassan felém fordultál. -Minden esetre köszönöm az elfecsérelt időt, a szórakoztatást, és minden egyebet. Remélem már nem fogjuk látni egymást! -szádat egy félmosolyra húztad és vetettél még rám pár lenéző pillantást, majd se szó, se beszéd, kiviharzottál a teremből.

Ott maradtam egyedül, reszketve, megtörve lelkileg és hitetlenül. Nem tudtam elhinni, hogy ezt mind te vágtad a fejemhez. A gondolat, hogy így beolvastál nekem, megőrjített. Nem tudtam semmit sem csinálni. Órákon keresztül sírtam a térdeimet átkarolva. Ez nem te voltál.. gondoltam, de ahogy egyre jobban belegondoltam, rájöttem, hogy én tévedtem. Te valóban egy érzéketlen tuskó lettél. Legszívesebben utánad rohantam volna, és addig ütöttelek volna, míg a hamu helyett mamut nem mondasz. De nem! Én nem lehetek olyan kegyetlen mint te! Nem értél annyit, hogy miattad bajba kerüljek.

Hetekig nem akartam emberek közé menni, minden este vörösre sírt szemekkel aludtam el, és egy száz darabos zsebkendő csomag, egy óra leforgása alatt fogyott el.. és ez mind miattad. Teljesen magamba fordultam, még a gyakornoki próbákra sem jártam be. Nem tudtam elfogadni a valóságot. Annyira hirtelen zuhantam le, és olyan magasról… de mégis a földet érés fájt a legjobban. Mindenben csak téged láttalak, és ez idegesített. Egy hónap múlva, már az összes könnyemet elsírtam, és megerősödtem lelkileg annyira, hogy felmondjak. A csalódottságom, és az önsajnálatom bosszúba csapott át. Igen.. bosszút akartam állni.

Te sosem hittél bennem.. Nem hittél abban, hogy belőlem idolt lehet faragni. Azóta a nap óta, rengeteget változtam én is. Mind külsőleg, mind belsőleg. A fiús, leharcolt külsőt, egy finom, nőies váltotta fel. Már nem vagyok olyan könnyen megvezethető. De ez még csak a bosszúm fele. Átmentem a CUBE Entertainment-hez. Ők még csiszoltak rajtam, de szinte azonnal, egy lánybandához le is szerződtettek. Mindent elértem, amit te megcáfoltál velem kapcsolatban. Azt mondtad fiús vagyok. Lányos lettem. Azt mondtad nem lehet belőlem idol. És mit ad az isten? Az leszek. Ezt most már nem érted teszem. Ez mind magamért van. Miattad sírtam át hosszú, álmatlan éjszakákat, és most miattad fogok végig nevetni minden napot. Tudod, előttem nincs lehetetlen. Elhatároztam, hogy le fogom törni a szarvad, arról a hatalmas fejedről, ami az önimádásoddal van tele.

S most, hogy itt állok a színfalak mögött, az intésre várva, hogy kezdhetünk, boldogság tölt el. Csak azért is meg akarom mutatni. Megmutatni, hogy nélküled is forog a föld. Satuba szorítottalak… Akárhogy is, de végig kell nézned, ahogy debütálok, mivel mi vagyunk ma az előzenekarotok. Ettől csak még jobban hajt a vágy, hogy a lehető legjobbat nyújtsam ma. A szemed előtt fogom lerombolni a tökéletességedről alkotott képedet.

A régi, unalmas kis szomszéd lányból, a konkurens cég újabb üdvöskéje lett. Nem számítottál rá, ugye? Mindent titokban, észrevehetetlenül intéztem el, hogy még csak sejtésed se lehessen róla. És sikerült. Nem hiába.. édes a bosszú, s ezt az édesíti meg, hogy látom a döbbent arcod, ahogy felismersz, de én mit sem törődve ezzel, felsétálok a színpadra, és csapattársaimmal újabb fejezetet nyitunk a zenetörténelemben. De tudod, csak sajnálni tudlak, mert az igazi érzések hiányoznak belőled.

Üdvözlettel.:

       Cho Hee…