Everybody rice eat.. many, many delicius. /Mir/

Az ember néha kínos helyzetekbe kerül akarva, akaratlanul. Sajnos nem mi szabjuk meg, hogy mikor és milyen helyzetben. Ez már hozzátartozik a létünkhöz. Van, hogy egy ilyen helyzetből szövődnek barátságok, szerelmek, de van olyan is, hogy egy életre elásnád magad az eset után. Az én ilyesfajta történetem, valahogy így szól...

-Mayuu! - hallom lentről anyum hangját.

-Igen? -kiáltottam vissza.

-Leveled jött. Gyere le érte!

-Suzu? -baktattam le vigyorogva. Suzu az én régi és legjobb barátom. Miután Japánból Koreába költöztünk, csak csigapostán tartjuk a kapcsolatot. Szerintünk így hangulatosabb.

-Nem, mert névtelen. -forgatta kezében az apró, üres borítékot. Elgondolkodtam. Suzun kívül senkivel nem levezek, ez a névtelenségbe burkolózás pedig elég gyanús.

Elvettem a borítékot, és mint akit ágyúból lőttek ki, fölrohantam a szobámba. Levetettem magam az íróasztalomhoz és lassan, óvatosan felnyitottam. Nem volt benne semmi különös. Talán túl átlagos is volt..
Egy üres boríték, benne egy apró cetlivel amire csak pár sor volt írva.

"Szia Mayu!

Nem szeretném leírni a nevem, így hát maradok Anonymus. kekeke Mivel így számodra ismeretlenül írok, megértem, ha nem jössz el... De szeretnélek elhívni moziba. Már régóta készültem erre, de valahogy mindig megállt a toll a kezemben. Kérlek gyere szombaton, fél háromra az iskolánk elé. Várni foglak!
                                               
                                              Üdvözlettel.:
                                                                  Anonymus "

Végigolvastam még egyszer, majd utána még háromszor. A becenevemen szólít, így biztosan jól ismer. Az "iskolánk" kijelentése pedig leszűkíti a kört az iskolai tanulókra, ahol egyedül az osztálytársaimmal és az évfolyamtársaimmal van belsőséges kapcsolatom. Ez máris egyszerűbb... de annyira mégsem.

A levelem kézhezvétele utáni 3 nap kínszenvedés volt a suliban. Minden fiút figyeltem a szemem sarkából, hogy talán elárulja magát akárcsak egy gesztussal is, de semmi. Akármennyire is figyeltem, senki nem mutatott ilyesfajta jeleket. A hét végére, már paranoiás is lettem. Folyton azt éreztem, hogy figyelnek... Bár tudtam, hogy csak beképzelem magamnak.
Szenvedések között eljött végre a várva várt szombat. Sajnos túl kíváncsi fajta vagyok, így muszájnak éreztem, hogy megtudjam, ki is az az Anonymus. Tehát elmentem a találkozóra...

Nem öltöztem ki, de azért megadtam a módját. Valahogy sikerült megtalálnom az elegáns és az átlagos közti aranyközéputat. Már hamar elindultam, hisz túl korán lettem kész, otthon pedig csak a kíváncsiság és az ideg enne. Az iskola melletti kávézóban ütöttem el a megmaradt időt, miközben az ablakból néztem, hátha odaért a megbeszélt helyre az ismeretlen.

Kis idő múlva, egy szemüveges, pattanásos, vézna, amolyan tipikus "iskolai ranglétra legutolsó foka" stílusú fiú állt meg az iskola kapuja előtt. Szemeim kikerekedtek és szívem hirtelen a torkomban dobogott, viszont nem jó értelemben. Lehajtottam a fejem sajnálkozón majd megittam a bögrémben lévő utolsó kortyot és fizetni mentem. Kibattyogtam és a fiú felé kezdtem menni. Lassan közeledtem,  ő pedig felém fordult. Elmosolyodott, majd megigazította kissé szemüvegét.
Mikor már elég közel voltam hozzá, megszólalt.

-Szervusz! -intett egyet. Hangja vicces volt, mintha orrból beszélt volna.

-Szi... -emeltem kezemet, hogy én is intsek, de hirtelen valaki ellökött én pedig a járda szélén lévő bokorba borultam. Meglepetten néztem ki az ágak közül, ahogy az előbb látott srácba belekarol egy másik -valószínűleg az, aki fellökött - és szökdécselve elrohannak, miközben azt beszélik, hogy melyik játékot vegyék meg. Csak merengek magam elé, még mindig a bokor közepén ülve. Mekkora égés, Istenem...

-Gyere, segítek! -nyúlt felém egy erős kar, megragadta a kezem és kihúzott a növényzetből.

-Kö-köszönöm... -poroltam le ruhám, majd felnéztem segítőmre. Hirtelen furcsa érzés kapott el. Olyan meghatározhatatlan és ismeretlen. Egy magas, barna hajú fiú állt velem szembe. Valahonnan nagyon ismerős volt.

Vajon mit gondolhat rólam azok után, hogy látta ezt a briliáns kaszkadőrakciómat, és ezt az eléggé kínos helyzetet?

-Nincs mit. Engedd meg, hogy bemutatkozzam! Anonymus. -hajolt meg vigyorogva. Szemeim tányér méretűre nőttek, és indokolatlan boldogság kerített hatalmába.

-Te... Te vagy az? -dadogtam zavartan. Éreztem ahogy arcomba vér fut, ő pedig elmosolyodik kislányos zavaromon.

-Igen. A becsületes nevem Bang Cheol Yong, de lehet, hogy a Mir ismerősebb.

-Mir... Mir.. -mondogattam magamnak, míg agyam azon kattogott, honnan lehet ismerős ez a név..

-Várjunk, csak! Te vagy a fiú az angol tagozatról! Aki mindig segít vinni a... könyveimet. -döbbentem rá. Hogy lehettem ekkora hülye, hogy nem vettem észre? Annyira figyeltem a többieket, és annyira hétköznapinak tűnt, hogy segít... Mekkora idióta vagyok..

-Igen. Habár angolból vagyok a legrosszabb. -nevetett. Nevetése dallamos volt és nagyon aranyos. Mosolyra készteti az embert. -Na de induljunk... Még a végén lemaradunk a filmről. -fogta meg kezem és húzni kezdett.

Szerencsére nem volt messze a mozi, így gyorsan odaértünk. Felpakoltunk kólával és kukoricával, majd beültünk egy sötét terembe.

-Mit nézünk? -súgtam neki oda.

-A Föld után-t. -mosolygott rám.

-Komolyan? -néztem rá meglepetten. -Már hónapok óta megszerettem volna nézni.. -mosolyodtam el.

-Igen. Láttam a szórólapot az egyik könyveden. Ezért gondoltam, ez jó alkalom rá...

-De még csak 2 napja vetítik Amerikában is.. Szóval csak anyanyelven adják... Neked nem baj? -néztem rá kíváncsian.

-Angol tagozatos vagyok.. csak megoldom valahogy... -nevetett kissé zavarodottan. Nem értettem mire a zavarodottsága, de a film közben megértettem. Ha nem kérdezett rá minden második mondatra, akkor egyikre sem. És furcsa mód, egyáltalán nem zavart. Sőt... Még aranyosnak is találtam... ami eléggé furcsa.

A film végeztével, még sétáltunk egyet a városban. Érdekes, hogy eddig miért nem vettem észre, hogy mennyire vicces és jó fej. Egyszerűen lehetetlen mellette komolynak maradni, mégis ha arra kerül a sor, ő tud az lenni. Ugyanakkor gyerekes, de mégis férfias. Furcsa, mégis normális. olyan meghatározhatatlan személyiség. Éppen ezért úgy gondolom, hogy... idővel, talán tudnám szeretni.

-Ááááh! -mutatott egy Japán étkezdére, és már húzott is be. -Mindig is ki akartam próbálni, hogy milyen a Japán kaja... -nézett a menüre.

-Szerény véleményem szerint nincs sok különbség a Koreai és Japán konyha között... Bár lehet, hogy azért mert csak otthon eszek.. -gondolkoztam el.

-Nem baj! - mosolygott rám, majd leadta a rendeléseket, és miután megkaptuk, leültünk.

-Ohh... Everybody rice eat! -kiáltott fel, mikor meglátta a tálban a rizst. Ez a mondata olyan hirtelen és váratlanul ért, kitört belőlem a nevetés. Nem bírtam abbahagyni...

-Angol tagozat? -törölgettem könnyes szemeimet. A fiú csak zavarodottan evett tovább. -Szerintem aranyos volt... -mosolyodtam el. -Mondj még angolul valamit!

-Mmhmmm... -hümmögött, majd mikor lenyelte a falatot, rámutatott a pálcikájával és megszólalt. -Many, many delicius! -bólogatott elégedetten, mint egy jóllakott óvodás. Újra nevetni kezdtem, de ekkor már ő is nevetett velem.

Így indult az én eddig is töretlen kapcsolatom, az angoltalan, angol tagozatos barátommal...