-Mondd ki hangosan, hogy mire gondolsz. Miért akarsz mindenképpen ennyire beteljesíteni egy ilyen lehetetlennek tűnő vágyálmot? -könyököltem térdeimre, míg az előttem mereven ülő, zavarodott fiút pásztáztam. Tekintetét egyik tárgyról a másikra kapkodta, míg percenként a hajába túrt. Ő maga sem tudta, hogy miért akarja megtenni ezt a lépést.
-Mert ez az az út, amit számomra az égiek megírtak. Érzem. Tudom. -bátorodott föl annyira, hogy a szemembe merjen nézni. Állta vas pillantásom, ami végül nekem lett kellemetlen így egy nagy sóhajjal hátra dőltem a bőr ülőgarnitúrán és a mellettem díszelgő ablaküvegen keresztül merengtem tovább.
-Azt, hogy az égiek mit írtak meg nekünk, nem tudhatjuk. Egyszerűen csak megtörténik. A sors hozza, és nem nekünk kell elmennünk beteljesíteni. -fontam össze karjaimat mellkasom előtt és újra a fiúra néztem.
Ő csak sötétkék kötött pulóverjének alját gyürködte, arra várva, hogy feladom és elmegyek. De nem tehettem. Ez tényleg túl nagy falat lett volna neki. -Minél jobban kapálózol azután a dolog után, amit a végzetednek hiszel, annál gyorsabban próbálod utolérni. Csak tudod, ez nem mindig a helyes irány. Hiszen lehet, hogy te azt hiszed, hogy egy lépéssel közelebb kerülsz hozzá, de valójában csak egy újabb arasszal hátrébb lépsz. Így aztán tenni akarsz még egyet, egy sokkal nagyobbat, hogy behozd a lemaradást. Elterelődik a figyelmed az apróbb dolgokról, mik azt a nagy egészt teszik ki, és végül már két arasszal hátrébb végzed. Ez pedig már az ördögi kör. Újabb lépéssel hátrább és hátrább kerülsz. Végül már a rajtvonal mögött integethetsz az általad végzetnek kinevezett valaminek. És míg az egyre halad előre, te egyre távolabb leszel tőle. Akárcsak az öreg busz, ami a sztráda melletti kis úton megy. Ha a sofőr versenyezni akar a mellette haladó autókkal, gyorsabban megy. De mivel a kerekek kopottak, a jármű pedig már csak ugyan roncstelepi behívót igényelne, előbb vagy utóbb leáll. És amíg a vezető kiszáll és megjavítja, addig az autók már rég elsuhantak. Hiába hajtana utánuk, már azt sem tudhatja, hogy merre kell mennie. Ez is csak egy ilyen döntés lenne. Ne tedd!
-Szóval azt hiszed, hogy egy öreg busz vagyok, aki egy falu széli kátyús úton akar szembeszállni az autópályán áthaladó autókkal? Tényleg? Úgy beszélsz, mintha olyan idős és tapasztalt lennél, pedig egy idősek vagyunk. Könyörgöm. Érett, felnőtt férfi vagyok, nem egy rozsdás tragacs. Neked nincsenek álmaid? Vágyaid, amik a fellegekben tartanak, és amik hajtják az életed fogaskerekeit?- bátorodott föl hirtelen.
-De igen, vannak. Habár egyik sem olyan elvetemült mint a tiéd.- hajtottam le fejemet. Kiengedett, hosszú barna fürtjeim eltakarták arcom. Szememből egy apró könnycsepp csordult ki, így pár hajszál hozzátapadt fehér bőrömhöz.- Vagyis csak voltak. -csináltam úgy, mintha csak a hajat söpreném ki szememből, pedig azt az apró, ugyanakkor sokat elmondó vízcseppet töröltem le.
-Mit jelent az, hogy csak voltak? -vizslatott kíváncsian. Úgy nézett ki, mint egy túlméretezett kobold, azokkal az aranyos szemeivel.
-Én nem kerültem bele az ördögi körbe, a sors mégsem azt az utat választotta nekem. Míg én a kis utcámban döcögtem a szekeremmel nem törődve a sztrádával, észrevettem egy olyan dolgot, ami nekem a sztrádát jelentette. De mivel ezt az utat csak egy autó hódíthatta meg, próbáltam én lenni az első. Mégis sikerült óvatosnak lennem. Olyannyira óvatos voltam, hogy egy másik kocsi megelőzött és elfoglalta azt az utat. Így kötöttem ki itt. De most nem azért ülök veled, mert az én szánalmas történeteimet akarom kifejteni neked, hanem a tiédet akarom megvitatni veled.
A fiú fölállt, majd az ajtó felé sétált. Kiment, én pedig szó nélkül vártam. Pillanatok múlva egy kis üveggel állított be és a kezembe nyomta. Egy aprócska átlátszó üveg volt, papírral körülvéve. A kis papíron pár zsiráf és egy zebra mosolygott rám. Az üvegben krémes állagú, mégis folyékony ital díszelgett.
-Tudom, hogy mikor kicsik voltunk, ez volt a kedvenced. Én sosem bírtam legyűrni a torkomon azt a bébipapiszerű gyerekitalt. De még most is ezt szoktad inni mikor szomorú vagy. -mosolyodott el és visszaült a helyére.
-Te ezt honnan tudod?- forgattam az üvegcsét két kezem között, míg ijedten a fiút bámultam.
-Ismerlek mint a rossz pénzt, már gyerekkorunk óta. Mindig ilyen sárgarépás lötty volt a kezedbe. Néha már féltékeny is voltam rá. Több hasznát vetted mint nekem. Legszívesebben betiltattam volna az összeset. Egyszer az egyiket el is ástam az óvoda homokozójába.- nevetett fel, ahogy én is. - Végül is beláttam, hogy egy ivólé legyőzött és hátrébb álltam. Amikor az a sárga lötty nem hallgatott meg, én hallgattalak meg. És mikor az az izé nem adott neked tanácsot, én segítettem mindenben. Mindig is azok után a zsiráfok után álltam. -húzta össze szemöldökét és mérgesen vizslatni kezdte a kezemben lévő üveget, mintha lézerpillantással fel akarná robbantani. -Tudod mit?! Add ide azt is elásom, mert megint mérges vagyok. -állt föl és jött hozzám közelebb.
Magas alakja és manós arca még most is azt a csintalan kisfiút tükrözte aki legbelül lakozik benne.
-Nem adom! Ez már az én szmötyim! -öleltem magamhoz a folyadékot.
-Szmötyi? -állt meg keze a levegőben.
-Igen. Azt hiszem, hogy új szót alkottam. Szóval el a kezekkel a szmötyimtől!
-Igen? -tette le kezét maga mellé.
-Igen- bontottam ki az üdítőt és gyorsan belekortyoltam. Az íze még mindig ugyan olyan volt, mint régesrégen.
Visszarepülhettem az óvodába, a kis iskolába és az azokat követő éveimbe, amikor otthon, tanulás közben ittam ezt. Ez tényleg az az íz volt, mint régen. Azok, amiket én veszek, már nem ilyenek. Vagy csak azért, mert azokat már nem Chanyeol mellett iszom.
-Ha ez a helyzet, akkor hozok be magamnak is egy szmötyit, mert már tényleg érdekel, hogy mit istenítesz benne annyira. -ment ki, majd jött vissza két palackkal.
Levetette magát mellém és felnyitotta az egyiket. Félve méregette, egyik szemével belenézett, aztán még egyszer körbeforgatta.
-Ha eddig nem haltál bele, hát én sem fogok. -rántotta meg vállát, majd meghúzta az üveget, ami abban a minutumban ki is ürült. Kikerekedett szemekkel néztem a mellettem ülőt, míg ő felhajtotta a másodikat is. -Ez tényleg isteni! Komolyan! Régen miért nem ittam meg? -elemezte újra az ital csomagolását.
-Mert mindig azt mondtam neked, hogy ha megiszod, lány leszel. -nevettem el magam. Chanyeol emlékei is utat törtek maguknak lassan, majd ő is nevetni kezdett úgy, ahogy én.
-Te már akkor sem voltál kispályás... -vigyorgott rám, miután abbahagytuk.
-Te sem. Hogy áshattad el az üvegem? -vigyorogtam én is rá, de bár ne tettem volna. Tökéletes, baba arca olyan gyönyörű volt, mint eddig még soha. Engem pedig a tudat mart legbelül. Felemésztette az egész bensőmet.
Ő nem lehet a tiéd.- súgta valaki odabent, és sajnos igaza volt.
Elkaptam tekintetem, majd kislányos zavaromban az ablak melletti kaspón lógó növényzetet néztem.
-A témához visszatérve. Nem engedhetem, hogy ezt tedd. Gondolj az egészségedre. A családodra. A szeretteidre.... Rám.... -sütöttem le tekintetem újra.
-De ha ezt az alkalmat elhalasztom, több ilyen nem lesz. Éppen ezért olyan kockázatos. Éppen ezért érdekel annyira...
-De ha megteszed ezt, talán már soha többé nem látunk viszont. - szememből újabb könnycsepp bukkant föl, amit ezúttal nem sikerült lepleznem.
-De mi van akkor, ha ez az az út, amit te is felfedeztél az autópálya mellett? Ha elhalasztom, talán én is annyira bánni fogom, mint most te.
-Ez két külön szituáció. Az én utam egy aszfaltútvolt, amit akkor aszfaltoztak frissen. Még szép, hogy megbántam. Ez viszont egy földút, tele kátyúkkal és veszélyekkel. Érezd a különbséget!
Hirtelen kicsapódott a nappali ajtaja, majd hangos gyermekkacajok hangja szűrődött be. Három pöttöm kisfiú rohant be visongva, majd boldogan Chanyeol nyakába ugrottak. Őket követve egy nő lépett be a szobába, aki egy csókot váltott az apukával és leült mellénk.
Igen. Nem ugyan az. Hiszen az én utam te vagy, de már egy másik autó elfoglalt. Azonban azt az öreg motort, ami ebben a nem túl vén tragacsban berreg, még mindig csak te tudod megdobogtatni.
Hiszen lehet akármennyi akadály, lehet feleséged és gyermekeid, én szeretlek. Ha nem is mondhatom el, és nem is lehetsz az enyém,őrzőangyalként fogok mögötted maradni mind végig.
Mert akármit teszek, én ugyan úgy szeretni foglak téged...
Channie.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése