Elengedtem. (Yeo x Zelo)

A hold már az ég tetejét súrolta jó ideje. Odakint csöndbe burkolózott minden. A kint világító villanyoszlop fénye még adott egy kis világosságot imitt-amott, de ez messze nem volt elég ahhoz, hogy pár méternél tovább el lehessen látni.
Egy kisvárosi kertes ház ablakából azonban ebben a késői órán is fény szűrődött ki. A sötétítők nem voltak behúzva, így akármelyik arra járó beláthatott.
Egy fiatal nő és egy férfi ült egymás mellett az ágyon, hátukat a falnak támasztva. Az aprócska európai nő hosszú, göndör haja lágyan omlott le vállára, míg kék szemei a laptopja egyes pontjai között ugráltak. Mellette a magas, ázsiai férfi hatalmas beleéléssel körmölte a szavakat egy könyvecskébe.
Friss házasok voltak, alig fél évesek.

Kilométerekre laktak a fővárostól, de ez így volt számukra tökéletes. A férfi megunta a nagyvárosi, nyüzsgő életet, a nő pedig nem erőltette az odaköltözést. Így éltek boldogan, kettecskén.
-Jun Hong! Te mit írsz már megint?- söpörte ki arcából a szemébe lógó hajtincseket a nő. A mellette ülő összerezzent és ijedten becsukta a kis könyvecskét.
-Semmit!- húzta ki szélsebesen az éjjeliszekrény fiókját, majd belezárta. Volt könyvecske, nincs könyvecske.
-Csak nem írásba kezdtél? -húzódott sunyi vigyor a nő arcára.
-Én? NEM! Dehogy! -tiltakozott Jun Hong.
-Naa, nem szégyen az! Én is írtam fiatalként. Lehet, hogy még az is kiderülhet, hogy tehetséges vagy. - nézett vissza az ölében pihenő gépezetre.
-De ha egyszer nem... -forgatta a szemét a férj.

A napok teltek.
A hetek elsuhantak.
A hónapok elballagtak.
Az évek pedig... Tovaszálltak.
Idő közben valami megváltozott közöttük.
A régi szenvedélyt, a hideg váltotta fel. Eltávolodtak egymástól. Már nem mosolyogtak egymásra minden összetalálkozott pillantásukkor és már nem telt el nap úgy, hogy ne veszekedtek volna addig, amíg a nő el nem sírta magát, a férfi pedig idegesen kiviharzott a házból. Ez ment egy ideig, de semmit sem lehet a végtelenségig húzni.
Egy nap, mikor az időjárás is a hangulatukhoz illeszkedett, a két fél leült a nappaliba, hogy elbeszélgessenek egymással. Ezt már számtalanszor eljátszották, de csak egy újabb vitával több lett a végén. De az aznapi más volt. A bizonytalanságon túllépve, már mind a ketten tudták, hogy mit szeretnének.

Válni.

-Yeo. -kulcsolta össze kezeit a térdére könyökölve Jun Hong.
-Zelo. -hunyorgott a nő. Barna, hosszú haját kontyba kötve, hátát egy díszpárnának döntve meredt semmit mondóan az előtte ülőre. -Ez nem mehet így tovább.
-Igen, tudom. -bólogatott a férfi fájdalmasan.
Órákon keresztül bogozták ki az apró szálakat, de az egyik végét megragadva csak erősebb lett a hurok, a másikon pedig enyhült a csomó. Semmit nem haladtak, de mind a kettőjük fejében, a kép egyre jobban kirajzolódott.
Yeo nem szerette volna, hogy elváljanak. Őszintén ragaszkodott ahhoz a férfihoz, akit rajongásig szeretett. Mégsem érezte már magát biztonságban mellette. Nem érezte azt, hogy nekik közös a jövőjük. Már nem érzett semmit, csak egy elöregedett első szerelmet.
A férfi idő közben rádöbbent, hogy ő semmiképpen nem akarja elengedni a nőt. De mivel Yeongan arca határozottságot tükrözött, így Jun Hong félre dobta a saját érzéseit, elengedve a nőt. Megszületett a döntés.

Azonban mielőtt egy utolsó búcsút mondtak volna egymásnak és Zelo elhagyta volna a házat, valamit a nő kezébe nyomott majd azzal együtt egy puszit az előtte álló arcára.
-Remélem végigolvasod. -lépte át a küszöböt, majd Yeo már csak az ajtó csukódására figyelt fel.
Lepillantott a kezében pihenő aprócska fehér borítású könyvre, és hirtelen megállt tüdejében a levegő. Ez volt az a dolog, amit sosem engedett meg neki férje, hogy megnézze.
Lassan visszacsoszogott a nappaliba, majd felnyitotta.
Az első oldal üres volt. Tovább lapozott és megpillantotta Jun Hong gyönyörű kézírását. Mohón falni kezdte a hangulok sokaságát.

"Ahh, hol is kezdjem. Egy lány. Egy külföldi, idegen lány. Az egyik Szöuli koncertünkön szúrtam ki. Alacsony, de arca meseszép. Remélem nem hallotta akkor, ahogy megcsuklott a hangom, hiszen csakis rá tudtam koncentrálni. Eszméletlen.
A fellépés után odafutottam hozzá és megszólítottam. Mivel koreaiul nem értett, így angolul makogtam neki valamit. Ő megértette már a fél mondataimat is, és ő is épp oly nehezen válaszolt, mint ahogy én kérdeztem. Habár megértem. Hülye voltam, és behúztam az egyik terembe. Szegénykémre a szívbajt hoztam. Minden esetre, a nevét és a telefonszámát megszereztem. HWAITING MAKNAE! "

Ért az első bejegyzés aljára. Szemei megteltek könnyel már annyira, hogy az egész csak egy elmosott massza volt. Lehunyta pilláit egy pillanatra, majd hagyta, hogy forró könnyei arcát égetve hulljanak egymás után.
-Elengedtelek. -suttogta maga elé.
Megtörölte pulóvere ujjával szemeit, majd tovább lapozott. Több lapot átugrott, csak pár feljegyzést olvasott végig.

"YEO! Annyira csodálatos és aranyos. Érte képes lennék feladni mindent. Érzem. Ő a tökéletes. Hetente tanítom koreaiul, hiszen kiköltözött ide, de beszélni még nem tud. Az is egy külön történet, hogy hogyan lógok el mindig. A srácok már aggódnak miattam. De érte bármit. A fellegekben járok. Most, és vele együtt mindörökké. "

Írta a következő, hónapokkal későbbi feljegyzés. Az emlékek egyre jobban feszítették bensőjét. Habár lelke határtalan, ezúttal a fájdalom mégiscsak határt talált a határtalanon.
-És én elengedtelek. -sírt a nő, majd tovább lapozott.

"Felbontottam a szerződést. Igen. Sikerült! Ma végre új életet kezdhetek.... VELE! " - Majd tovább lapozott.
"Az esküvőnk. Beszéljenek ezúttal a képek helyettem. "

Ez alatt az egy sor alatt, apró képek sokasága tárult fel. Pillanatképek, miket nem a fotóalbumok őriznek. Önfeledt, boldog és legfőképpen együtt töltött pillanatok. Yeo érezte, ahogy szíve kihagy egy ütemet.
-És én végleg elengedtelek. -könnyei már átáztatták a vékony lapokat, de a hangulok ugyan olyan jól látszódtak.  Egyre jobban fájt neki, de mégis tovább olvasta.

"Yeo egyre többet faggat arról, hogy mit írok ide. Ha ezt a könyvet egyszer elolvasná, én biztos elásnám magam. Hiszen... Azt kell hinnie, hogy én rendíthetetlen vagyok. Igaz?
Mindenesetre, a mi házasságunk tökéletes. Sőt... Még annál is tökéletesebb.! " -hajtott tovább, majd tovább.

"Nem értem. Hazaér és már veszekszik. "Ez nem itt volt! Miért nyúltál hozzá?! Minek vagy útban?" - csak ezeket hajtogatja. Ha nem is mondom, de fáj. Sokszor a lelkembe tipor, de elnézem. Elfelejtem, mert szeretem! "

-És én végleg elengedtelek? -kérdezte magától, kisírt szemekkel. Már nem volt több könnye amit elsírhatott volna. A fájdalom nem enyhült, de szeme már kiszáradt. Elfogytak a könnyek.

"Drága Yeongan. Ezt a pár sort röptében írom. Éppen most döntöttük el, hogy elválunk. Csak hogy tudd... Én nem akartam elválni. Mikor azt mondtam az oltár előtt, hogy örökre szeretni foglak, én ezt komolyan is gondoltam. Talán nem vagyok az az ember, akit neked ígértek az istenek.
Talán csak én nem érdemlek meg egy olyan tökéletességet mint amilyen te vagy.
De ha könnyeimet nem is engedem hogy lásd, kérlek csak annyit tarts észben. Szeretlek most, halálomig és MINDÖRÖKKÉ. "

A nő kezéből kiesett a könyv, majd vörös, megdagadt szemeivel mit sem törődve kirohant a házból. Nem tudta, hogy merre megy, csak annyit, hogy valahova mennie kell. Rohant és rohant. Utcát utca követett, egy érzés után futott. Egy régi érzés után, mi most újra rátalált.
Végül jó pár sarokkal arrébb, egy hatalmas, de mégis ismerős hátat látott meg. Gyorsított, de a következő érzés már csak az volt, ahogy nekicsapódott ennek a hatalmas hátnak.
Kezeit átkulcsolta a férfi derekán és elcsukló hangján megszólalt.
-Kérlek. Ne hagyd, hogy végleg elengedjelek! -szorította magához Jun Hongot.

Az éjszaka elfedett mindent. Szinte már semmit sem lehetett látni, azt viszont érezte, ahogy Zelo magához szorítja a nő apró kezeit és a sötétségbe suttogja.
-Hiszen most sem hagytam.