Everybody rice eat.. many, many delicius. /Mir/

Az ember néha kínos helyzetekbe kerül akarva, akaratlanul. Sajnos nem mi szabjuk meg, hogy mikor és milyen helyzetben. Ez már hozzátartozik a létünkhöz. Van, hogy egy ilyen helyzetből szövődnek barátságok, szerelmek, de van olyan is, hogy egy életre elásnád magad az eset után. Az én ilyesfajta történetem, valahogy így szól...

-Mayuu! - hallom lentről anyum hangját.

-Igen? -kiáltottam vissza.

-Leveled jött. Gyere le érte!

-Suzu? -baktattam le vigyorogva. Suzu az én régi és legjobb barátom. Miután Japánból Koreába költöztünk, csak csigapostán tartjuk a kapcsolatot. Szerintünk így hangulatosabb.

-Nem, mert névtelen. -forgatta kezében az apró, üres borítékot. Elgondolkodtam. Suzun kívül senkivel nem levezek, ez a névtelenségbe burkolózás pedig elég gyanús.

Elvettem a borítékot, és mint akit ágyúból lőttek ki, fölrohantam a szobámba. Levetettem magam az íróasztalomhoz és lassan, óvatosan felnyitottam. Nem volt benne semmi különös. Talán túl átlagos is volt..
Egy üres boríték, benne egy apró cetlivel amire csak pár sor volt írva.

"Szia Mayu!

Nem szeretném leírni a nevem, így hát maradok Anonymus. kekeke Mivel így számodra ismeretlenül írok, megértem, ha nem jössz el... De szeretnélek elhívni moziba. Már régóta készültem erre, de valahogy mindig megállt a toll a kezemben. Kérlek gyere szombaton, fél háromra az iskolánk elé. Várni foglak!
                                               
                                              Üdvözlettel.:
                                                                  Anonymus "

Végigolvastam még egyszer, majd utána még háromszor. A becenevemen szólít, így biztosan jól ismer. Az "iskolánk" kijelentése pedig leszűkíti a kört az iskolai tanulókra, ahol egyedül az osztálytársaimmal és az évfolyamtársaimmal van belsőséges kapcsolatom. Ez máris egyszerűbb... de annyira mégsem.

A levelem kézhezvétele utáni 3 nap kínszenvedés volt a suliban. Minden fiút figyeltem a szemem sarkából, hogy talán elárulja magát akárcsak egy gesztussal is, de semmi. Akármennyire is figyeltem, senki nem mutatott ilyesfajta jeleket. A hét végére, már paranoiás is lettem. Folyton azt éreztem, hogy figyelnek... Bár tudtam, hogy csak beképzelem magamnak.
Szenvedések között eljött végre a várva várt szombat. Sajnos túl kíváncsi fajta vagyok, így muszájnak éreztem, hogy megtudjam, ki is az az Anonymus. Tehát elmentem a találkozóra...

Nem öltöztem ki, de azért megadtam a módját. Valahogy sikerült megtalálnom az elegáns és az átlagos közti aranyközéputat. Már hamar elindultam, hisz túl korán lettem kész, otthon pedig csak a kíváncsiság és az ideg enne. Az iskola melletti kávézóban ütöttem el a megmaradt időt, miközben az ablakból néztem, hátha odaért a megbeszélt helyre az ismeretlen.

Kis idő múlva, egy szemüveges, pattanásos, vézna, amolyan tipikus "iskolai ranglétra legutolsó foka" stílusú fiú állt meg az iskola kapuja előtt. Szemeim kikerekedtek és szívem hirtelen a torkomban dobogott, viszont nem jó értelemben. Lehajtottam a fejem sajnálkozón majd megittam a bögrémben lévő utolsó kortyot és fizetni mentem. Kibattyogtam és a fiú felé kezdtem menni. Lassan közeledtem,  ő pedig felém fordult. Elmosolyodott, majd megigazította kissé szemüvegét.
Mikor már elég közel voltam hozzá, megszólalt.

-Szervusz! -intett egyet. Hangja vicces volt, mintha orrból beszélt volna.

-Szi... -emeltem kezemet, hogy én is intsek, de hirtelen valaki ellökött én pedig a járda szélén lévő bokorba borultam. Meglepetten néztem ki az ágak közül, ahogy az előbb látott srácba belekarol egy másik -valószínűleg az, aki fellökött - és szökdécselve elrohannak, miközben azt beszélik, hogy melyik játékot vegyék meg. Csak merengek magam elé, még mindig a bokor közepén ülve. Mekkora égés, Istenem...

-Gyere, segítek! -nyúlt felém egy erős kar, megragadta a kezem és kihúzott a növényzetből.

-Kö-köszönöm... -poroltam le ruhám, majd felnéztem segítőmre. Hirtelen furcsa érzés kapott el. Olyan meghatározhatatlan és ismeretlen. Egy magas, barna hajú fiú állt velem szembe. Valahonnan nagyon ismerős volt.

Vajon mit gondolhat rólam azok után, hogy látta ezt a briliáns kaszkadőrakciómat, és ezt az eléggé kínos helyzetet?

-Nincs mit. Engedd meg, hogy bemutatkozzam! Anonymus. -hajolt meg vigyorogva. Szemeim tányér méretűre nőttek, és indokolatlan boldogság kerített hatalmába.

-Te... Te vagy az? -dadogtam zavartan. Éreztem ahogy arcomba vér fut, ő pedig elmosolyodik kislányos zavaromon.

-Igen. A becsületes nevem Bang Cheol Yong, de lehet, hogy a Mir ismerősebb.

-Mir... Mir.. -mondogattam magamnak, míg agyam azon kattogott, honnan lehet ismerős ez a név..

-Várjunk, csak! Te vagy a fiú az angol tagozatról! Aki mindig segít vinni a... könyveimet. -döbbentem rá. Hogy lehettem ekkora hülye, hogy nem vettem észre? Annyira figyeltem a többieket, és annyira hétköznapinak tűnt, hogy segít... Mekkora idióta vagyok..

-Igen. Habár angolból vagyok a legrosszabb. -nevetett. Nevetése dallamos volt és nagyon aranyos. Mosolyra készteti az embert. -Na de induljunk... Még a végén lemaradunk a filmről. -fogta meg kezem és húzni kezdett.

Szerencsére nem volt messze a mozi, így gyorsan odaértünk. Felpakoltunk kólával és kukoricával, majd beültünk egy sötét terembe.

-Mit nézünk? -súgtam neki oda.

-A Föld után-t. -mosolygott rám.

-Komolyan? -néztem rá meglepetten. -Már hónapok óta megszerettem volna nézni.. -mosolyodtam el.

-Igen. Láttam a szórólapot az egyik könyveden. Ezért gondoltam, ez jó alkalom rá...

-De még csak 2 napja vetítik Amerikában is.. Szóval csak anyanyelven adják... Neked nem baj? -néztem rá kíváncsian.

-Angol tagozatos vagyok.. csak megoldom valahogy... -nevetett kissé zavarodottan. Nem értettem mire a zavarodottsága, de a film közben megértettem. Ha nem kérdezett rá minden második mondatra, akkor egyikre sem. És furcsa mód, egyáltalán nem zavart. Sőt... Még aranyosnak is találtam... ami eléggé furcsa.

A film végeztével, még sétáltunk egyet a városban. Érdekes, hogy eddig miért nem vettem észre, hogy mennyire vicces és jó fej. Egyszerűen lehetetlen mellette komolynak maradni, mégis ha arra kerül a sor, ő tud az lenni. Ugyanakkor gyerekes, de mégis férfias. Furcsa, mégis normális. olyan meghatározhatatlan személyiség. Éppen ezért úgy gondolom, hogy... idővel, talán tudnám szeretni.

-Ááááh! -mutatott egy Japán étkezdére, és már húzott is be. -Mindig is ki akartam próbálni, hogy milyen a Japán kaja... -nézett a menüre.

-Szerény véleményem szerint nincs sok különbség a Koreai és Japán konyha között... Bár lehet, hogy azért mert csak otthon eszek.. -gondolkoztam el.

-Nem baj! - mosolygott rám, majd leadta a rendeléseket, és miután megkaptuk, leültünk.

-Ohh... Everybody rice eat! -kiáltott fel, mikor meglátta a tálban a rizst. Ez a mondata olyan hirtelen és váratlanul ért, kitört belőlem a nevetés. Nem bírtam abbahagyni...

-Angol tagozat? -törölgettem könnyes szemeimet. A fiú csak zavarodottan evett tovább. -Szerintem aranyos volt... -mosolyodtam el. -Mondj még angolul valamit!

-Mmhmmm... -hümmögött, majd mikor lenyelte a falatot, rámutatott a pálcikájával és megszólalt. -Many, many delicius! -bólogatott elégedetten, mint egy jóllakott óvodás. Újra nevetni kezdtem, de ekkor már ő is nevetett velem.

Így indult az én eddig is töretlen kapcsolatom, az angoltalan, angol tagozatos barátommal...

Egy banánhéj története... / Jaejoong /

Érzem ahogy gyengülök.. Az egész testem remeg. Forog velem a világ, és lassan már világomat sem tudom. A vérveszteség nincs jó hatással rám.
Érzem a szúró érzést a lüktető vénámban. Az idegen test még mindig nem szándékozik elszakadni a véremtől.
Fogaimat összeszorítom, és arra gondolok, hogy ezzel most egy másik ember életét mentem meg.
Önszántamból döntöttem úgy, hogy adok a véremből...

-Kész is vagyunk! 4 dl. -tartotta elém a vérrel teli zacskót mosolyogva a nővérke. Azt hittem, hogy leszédülök a székről. Sosem bírtam a vér látványát.. Főleg ha az az enyém.

-Egyre jobban bírod a véradást! - fogta meg a karom Jaejoong és fölsegített.

-Ahh.. Már lassan hozzászokok, de a látványát sose fogom hányinger nélkül leküzdeni. -húztam a szám. Lassan lépkedünk ki a kórház épületéből, hisz nem bírtam ilyenkor a gyors tempót. -Köszönöm, hogy eljöttél velem megint. -mosolyogtam rá, amit azonnal viszonzott és összeborzolta a hajam.

-Ugyan! Semmiség. Kapaszkodj belém jobban, mert még a végén elesel! -fogta meg a karom és magához húzott. Mélyet szippantottam édeskés parfümjéből, és lábaim megremegtek, de nem a vérveszteségtől. -Óvatosan kislány! -fogott szorosabban.
Már egészen belepirultam a közelségébe, de nem tiltakoztam. Ilyenkor kiélvezhetem, hogy ennyire törődik velem. Másképp nem lehetne. Ő nem érzi azt, amit én. Csupán egy szimpla barátságként jegyzőkönyvezi a kettőnk kapcsolatát, ami eléggé fáj, de nincs mit tenni.

Kinyitotta előttem az autó ajtaját, én pedig beültem az anyósülésre. Átsétált a másik oldalra és beszállt mellém, a volánhoz. Imádtam mellette ülni az autójában, hisz a járműnek is olyan illata volt mint neki, ráadásul kedvemre gyönyörködhettem abban a csodálatos arcában. Középhosszú, barna haja tökéletesen kiemelte kerek arcformáját és azokat a mélybarna szemeit. A megtestesült Adonisz. A kocsi elindult, mi pedig halotti csöndben ültünk egymás mellett.

Érdekes. Vele a kínos csönd sem volt kínos. Mellette nem volt szükség szavakra. Egyszerűen már csak attól is mosolyogtam, hogy magam mellett tudhattam arra a rövid kis időre.
Az autó befordult abba az utcába, ami nekem a végállomást jelentette. Megállt a házam előtt, és kisegített az autóból.

-Jaejoong aranyos vagy, hogy ennyire aggódsz értem, de már jobban vagyok köszönöm. -mosolyogtam rá, és kiszálltam egyedül a járműből.

Sosem lehetsz elég biztos a dolgodban! Ez egy nagyon igaz falusi mondás. Sosem lehetsz biztos abban, hogy nem néz-e valaki miközben éppen énekelve törölgeted az ablak üvegét, táncolsz az udvaron vagy éppen kiszállsz az autóból és egy banán teleportálódik a lábad alá.
Hatalmasat zuhantam a járda kövén, az éppen arra járó kisgyerek pedig mutogatva röhögött rajtam.
Ez lenne az én jól megszokott formám.

Hirtelen éles fájdalom nyilalt a lábamba. Hangosan felszisszentem, mire az engem eddig hatalmas szemekkel bámuló Jaejoong észhez tért, és leguggolt mellém.

-Minden oké? -fogta meg óvatosan a bokám.

-Igen. Éppenséggel Disneylandben érzem magam. Szerinted mégis miért a halálért vágtam olyan képet, mint akit citrommal tömködnek? -vágtam neki oda,

-Ezért kéne rám hallgatnod! Nem igaz, hogy nem lehet elfogadni a segítséget, mikor nem vagy toppon! -tapogatta a feldagadt részét a lábamnak. -Komolyan mondom, ha nem lennél, ki kéne találni! Na gyere, vihetlek vissza a balesetire. -fogott karjai közé, és visszaemelt az ülésre.

-De neked próbád lesz! -próbáltam kiszállni, de nem engedte. Rám csukta az ajtót, és egy szempillantás alatt már mellettem is ült és újra a kórház felé vettük az irányt.

-Majd ha képes leszel elfogadni a segítségem... -mondta durcásan.

Elszégyelltem magam. Ha nem akarok minden áron erősnek mutatkozni, nem kellene miattam elhalasztania a próbát.

-De nincs vele semmi baj! Csak borogatni kell! Vigyél vissza! -mutogattam magunk mögé, de ő rezzenéstelen arccal, mintha meg sem hallotta volna, hajtott tovább. Hihetetlen gyorsasággal értünk a kórházba, és mielőtt feleszmélhettem volna, már ki is vágódott az ajtó és szó szerint kivett a kocsiból, mint valami csomagot. Az ajtót lábbal visszarúgta úgy, hogy azt hittem, abban a szent minutumban esik szét a méregdrága autó.

-Ne csapd, nem WC ajtó! -mutogattam magunk mögé, mivel már megindult velem. Egy mosoly árnyéka futott át arcán, de rögvest komollyá vált újra.

-Ohóó! A kis sunyi! Nem is haragszol te! -böktem meg az arcát, mire meglepetten rám nézett. -Láttam azt a parányi mosoly töredéket itt ni!-mutattam a számra, majd rá. Látszólag nem értette, mert felhúzta a szemöldökét és megállt.

-Hogy hol? -nézett rám értetlenül.

-A szádon.. -forgattam meg szemeimet. Abban a pillanatban tűnt fel, hogy még mindig a karjaiban ülök.

-Szóval itt? - ajkait enyémre tapasztotta, mire szemeim kitágultak. A szívverésem felgyorsult, és szaporábban vettem a levegőt. Pár másodpercig ott tartotta, majd elvette és újra elindult velem. Én még mindig sokkolva meredtem rá, amit észrevett. Rám nézett és elmosolyodott.

-Nem volt szabad a kezem, így csak így tudtam megmutatni. -nevetett. -Most már kvittek vagyunk! -kacsintott rám. Kezem a számhoz emeltem, majd halványan elmosolyodtam. Ez azt jeleni, hogy ő is érez irántam valamit?

Beértünk a fehér falak közé, és letett a várakozó teremben.
Már nem is éreztem a lábamban lévő fájdalmat, hisz a csók teljesen lefoglalta az agyamat, így azzal már nem tudtam foglalkozni.

-Mutasd a lábad! -ült le mellém a másik székre. Felvette az ölébe, és vizsgálgatni kezdte. -Ez drága szívem... Törés. És még, hogy nem kell bejönnünk? -emelte fel fejét, és rám nézett. Én, mint egy vadökör vigyorogtam még mindig, és másra sem tudtam gondolni, mint az imént történtekre. -Halóó! Itthon vannak? -kocogtatta meg a homlokom, mire észbe kaptam.

-Mondtál valamit? -néztem rá.

-Javíthatatlan nőszemély.. -rázta a fejét, és tovább vizslatta a sebesült részt. Kijött egy nővér, hogy megnézze van-e várakozó beteg. Jaejoong odament hozzá, és leadta az adataimat, majd behívtak minket. Újra a karjaiban vitt be, mire a nővérke csak mosolygott, az orvos pedig elégedetten bólogatott. Nem értettem mi ez a reakció. Ennyire röhejes ha eltöri valaki a lábát?

Megnézte a doktor is a lábam, majd elküldött röntgenre. Szerencsére csak a szomszéd teremig kellett vinnie Jaejoongnak. A felvételt készítő nő persze már ismert régről, tudta, hogy nálam szinte minden napos a baleseti látogatása. Mindig is az esetlenek táborát erősítettem, hisz ügyetlen vagyok, és folyton eltörik valamim, mivel gyenge a csontozatom.

-Komolyan.. Legközelebb a törzsvendég kártyádat is elkérem.. -Nevetett a nő, miközben a gépen ültem. Ezek után megvártuk a képeket, és átvittük az orvosnak.
Ahogy gondoltuk... Eltörött.
Mire az orvos elintézte a lábam, elég későre járt. Mikor mentünk volna ki az ajtón, köszönés helyett utánunk szólt.

-Hölgyem! Legközelebb jobban vigyázzon! Uram, maga pedig figyeljen a feleségére, hogy elég D-vitamint szedjen, és vasat. Legyen mellette ebben a 3 hétben, amíg meg nem tanul normálisan közlekedni a mankóval. Ahogy elnézem, a hölgy esetében ez csak ugyan 3 hét lesz. -nevetett.

-Azért ennyire nem rossz.. -néztem le a mankómra. -És ő nem is a... -kezdtem volna a tiltakozásba, ha Jaejoong közbe nem szól.

-Értettük! Viszlát! -hajolt meg, és elindult velem kifelé. Csak csodálkozva bámultam, miközben önelégült mosollyal az arcán segített a járásban.
Újra kocsiba szálltunk és hazavitt, viszont az ajtóban nem állt meg. Bejött velem, és körbenézett.

-Mondd, hogy mit pakoljak, és én megcsinálom! -járkált föl s alá.

-Hogyan mondod? -néztem rá elég furcsán.

-Mondd, hogy mit pakoljak be, mert hozzám költözöl erre a három hétre! -felfedezte a szekrényben megbúvó bőröndömet, és kinyitotta, majd ami ruha csak a kezébe akadt, belehajította.

Túl hirtelen jött az infó, és csak tehetetlenül álltam a szoba közepén, míg Jaejoong hiperaktív módra rakta tele a bőröndöt.

-Az alsóneműket rád bízom.. -tette csípőre a kezeit.

-Mégis ki mondta neked, hogy odaköltözöm? -fontam össze karjaim.

-A férjed vagyok, vigyáznom kell rád! Az orvos mondta, nem tiltakozhatsz! Bár ha már a férjed vagyok.. Az alsóneműket is bepakolhatom... -húzgálta ki a fiókjaim, a ruhadarabokat keresve.

-Hülye gyerek! -bicegtem oda hozzá és fejen vágtam. Mind a ketten hatalmas nevetésben törtünk ki, mert ez már tényleg elég röhejes volt..

Így alakult, hogy 3 hétig vele voltam "összezárva"...
Azóta áldom a banánhéjakat, hisz ha akkor nem lépek rá, ma nem lennénk hivatalosan is.. házasok.

Rose Garden ~ Kim Hyun Joong

Hello! ^^ Ezt a one Shotot egy versenyre írtam, de gondoltam ide is fölteszem.. szóval...
Jó szórakozást! :3

Olyanok vagyunk, mint a rózsa. Míg van ami táplál és hajt bennünket, addig virulunk. De amikor jön a fiú, és leszakítja azt, a növény lassan és fájdalmasan szárad el, napról napra. Az emberi élet is ilyen. Egyszer hopp, máskor kopp. Nem tehetünk ellene semmit. Megóvni szívünket a csalódástól képtelenség. Ha a sors akarja, beléd rúg. Nem veszed észre a hatalmas viharfelhőt, amely édes álcába bújva csalogat, s te naivan vele mész. Majd akarva, akaratlanul, a sors csapdájába sétálsz. Ilyen ez.. én már csak tudom. Ha akartalak is volna, akkor sem tudtalak volna elkerülni. Nem csak szomszédok voltunk. Ez annál több volt. A házaink olyan közel voltak egymáshoz, hogy ha került, ha fordult, mi mindig egymás ablakán keresztül másztunk be a másikhoz. Hosszú órákat beszélgettünk, vagy táncolni tanítottál. Még így is, akármi is történt, én újra megtenném. De egy nap, már csak azon kaptam magam, hogy nem vagy itt, én pedig beléd szerettem. Nem tehettem… nem engedhettelek el így.

Úgy tartja a mondás, hogy ha szeretsz valakit, azt engedd el, s ha viszont szeret, visszajön. De hogy engedhettelek volna úgy el, hogy tudtam, hogy nem jössz vissza? Hisz nem szerettél. De ezt sosem mondtad ki. Ez épp elég volt ahhoz, hogy a remény egy csöppnyi szikrája mégis fellobbanjon bennem. Túlságosan gyerekes voltam, és utánad mentem. De, hogy ne vedd észre a kis tervem, egy másik utat választottam. Gyakornok lettem a DSP-nél, hogy legyen ürügyem találkozni veled. Részben féltem, hogy már elfelejtettél, de a kitartásom sokkal erősebb volt.

Emlékszem..

Egy nyári napon történt. A DSP Entertainment előtt vártalak. A nap meleg sugarai cirógatták az arcom, és a lágy szellő néha-néha a hajamba fújt. Az idő csodás volt. Az ég felhőtlen, gyönyörű kék. Egyik pillanatról a másikra jelentél meg előttem. Az arcod egyszerre tükrözte az összes érzelmed. Meglepett, boldog, ijedt és még megannyi mást.

Örültem… elmondhatatlanul örültem, hogy újra láthattalak. Akaratlanul, önkívületi állapotban, rögtön a nyakadba ugrottam, mit sem törődve a minket bámuló emberekkel, és azzal sem, hogy bármelyik rajongód megláthat. Látszólag te sem, mivel ugyan úgy vissza öleltél. Az illatod… a közelséged.. megbabonázott. A világ megszűnt forogni egy pillanat erejéig. Nem tudtam elképzelni, hogy eddig hogyan tudtam nélküled leélni akár csak egy napot is. Lehetetlennek tűnt.

Kis idő múlva szétváltunk, majd te törted meg az eddigi meghitt csöndet.

- Cho Hee! Hogy kerülsz ide? -mosolyogtál. Annyira tökéletes voltál ott és akkor, hogy nem tudtam elhinni, hogy te az én régi Hyun Joongom vagy.

- Oppa! -hajtottam le szégyenlősen fejemet. -Tennél nekem egy szívességet? -tördeltem ujjaimat, mire te csak elmosolyodtál kislányos zavaromon.

- Mit? -Kérdezted nemes egyszerűséggel.

- Tudnál tanítani? Úgy mint régen? -erőt vettem magamon, és belenéztem azokba a mélybarna szemeidbe.

- Cho Hee. Miért? -kérdésem meglepett, de ez csak arcodon látszott. A pillantásod olyan volt, mintha belém akarnál látni. Valószínűleg nem sikerült, mert válaszomra csak még jobban kikerekedtek a szemeid.

-Gyakornok vagyok a DSP-nél. Te tudod, hogy a tánc sosem tartozott az erősségeim közé, és azt is tudod, hogy mennyire nehéz a gyakornokoknak. Kérlek segíts! -A földet kezdted pásztázni, de választ nem adtál. Már akkor tudtam, hogy nem kellett volna megkérdeztem. Hogy is gondolhattam, hogy van időd, vagy akár csak kedved rám?

Erősen elgondolkodhattál, mivel még pislogni is elfelejtettél. Végül kisvártatva felnéztél újra rám, és széles mosolyra húztad szád.

- Miért nem mondtad eddig, hogy gyakornok vagy? Annyira örülök! Rendben.. Tanítalak, de csak minden héten egyszer. Szombaton, nyolc órakor, a táncstúdióban. De ezt szigorúan tartsd titokban.. Ha az igazgató megtudná, hogy az  idolja gyakorol egy gyakornokkal, hatalmas balhét csinálna, és lehet, hogy mind a kettőnk állását elvennék. Ígéred, hogy titokban tartod? Persze, hogy ígéred! Hisz másképp nem taníthatnálak… -adtál választ a saját kérdésedre.

Azóta is emlékszem minden szavadra, és minden mozdulatodra. Megdöbbentem válaszod hallatán. Te tényleg beleegyeztél? Még most is alig hiszem el. Hisz nem voltam sem a rokonod, sem a felettesed, hogy egyből, kérdések tömkelege nélkül beleegyezz. De te mégis azt tetted. Repestem az örömtől, de nem akartam, hogy lásd. Nem akartam, hogy tudj az érzéseimről…Még nem.

Úgy gondoltam, hogy mindennek megvan a maga ideje, és ez még nem az az idő volt.

Mint valami film, úgy játszódik le bennem minden egyes alkalommal, mikor rád gondolok. Egyszerre tölt el a boldogság és a fájdalom, de nem tehetek mást. Ez már így marad, míg világ a világ. De akkor, mégis olyan önfeledten tudtam mosolyogni rád. Nem zavart semmi. Éltem a kis világomat a szivárvány színű, gumicukor ízű felhők között, egy varázsszőnyegen repülve, nem gondolva arra, hogy ez a szőnyeg bármelyik pillanatban ledobhat a feneketlen szakadék legmélyére. Kár.. igazán gondolhattam volna rá.

Mint egy hűséges kiskutya, úgy követtem az összes utasításod. A szombat lett a kedvenc napom, és már akkor vártam a következő hétvégét, mikor a próbánk véget ért arra a napra. Ha valamiért le is mondtad, én akkor is odamentem, és gyakoroltam amíg az erőm engedte. Mégis… sosem voltam fáradt. Ez mind azért, mert tudtam, hogy minél jobb leszek, te annál jobban fogsz szeretni. Erőt adott ez a tudat, hogy újra fölálljak, ha elestem és jobb legyek. Egyedül ez az egy dolog hajtott, és még talán most is ez hajt.

Csak miattad lettem gyakornok. Önszántamból soha, még csak a közelébe se mentem volna egy szórakoztató ipari cégnek sem, de érted ezt is megtettem. Hogy ne tettem volna, mikor ez volt az egyetlen lehetőségem arra, hogy viszont lássalak?

Te mindig türelmes és megértő voltál velem. Ha valamit elrontottam, nem teremtettél le, még csak a hangod sem emelted fel. Akárhányszor eltévesztettem a lépést, annyiszor mutattad és magyaráztad el. Ezért is tiszteltelek annyira, és talán ezért is kedveltelek meg még jobban. De ez is csak álca volt? Talán az összes felém intézett szavad hazugság volt? Meglehet.. Nem tudhatom. Ez örök rejtély marad számomra. Annyira kiismerhetetlen lettél. Már akkor sem voltál a régi, bár már semmi sem volt az. Én is változtam legalább annyit mint te. A világ is változott és a nézeteink is, de ez akkor még nem tűnt föl. Talán az idol élet változtatta szívedet rideggé.

Egy nap, szembesülnöm kellett az immár igazi oldaladdal. Levetted azt az álarcot, mit eddig viseltél, és kimutattad fogad fehérjét. A személyiséged, a viselkedésed, és mindened gyökeresen megváltozott. Ez még mind szép és jó lenne, ha nem bunkósággá és taplósággá változott volna. Te is olyan lettél mint a többi. A többi idol, akiknek mindent a kezébe adnak, és csak az a dolguk, hogy másokkal játszanak kedvük szerint.

Beleestem akaratlanul a csapdádba, és a játékszereddé váltam. Naiv voltam, belátom. Nem kellett volna utánad mennem.

Talán dereng már, hogy melyik napon láttam meg az igazi arcod? Bizony ám.. Azon az esős napon, mikor az időt megfelelőnek találtam arra, hogy végre bevalljam neked az érzéseimet. Az eső úgy esett, mintha dézsából öntötték volna, de a kedvünket még ez sem ronthatta el. Épp az eddig gyakorolt táncot fejeztük be, és csiszolgattunk a mozdulatokon. Talán már éjfél is elmúlt, mikor végeztünk. Fáradtan, izzadtan és levegő után kapkodva ültünk le a fal mellé, miután végeztünk. Pillanatok alatt, halálos csend telepedett a kis teremre.  Egyedül az ablak üvegén kopogó esőcseppek halk zaját lehetett hallani. Akkor már hónapok óta gyakoroltunk így titokban. Elhatároztam, hogy elmondok neked mindent, de valahányszor elkezdtem volna, a gyomrom görcsbe rándult, a levegő bennragadt a tüdőmben, és remegni kezdtem. Végül, hosszú percek elteltével mégis sikerült erőt vennem magamon, és megszólaltam.

- Oppa! -hangom kissé ideges volt, és remegett. Te csak értetlenül felém fordultál és az arcomat kezdted fürkészni. Nem mertem rád nézni, de nem is akartam. Ha néztelek volna, talán csak nehezebb lett volna, így a cipőm orrát kezdtem bámulni. -Valamit mondani szeretnék. -folytattam egy kis szünet után.

- Ne fáradj Cho Hee.. Tudok mindent. -költözött kaján, de mégis undok vigyor, arra a tökéletes arcodra.

- Tessék? -kaptam fel a fejem, és ijedten meredtem rád.

- Tudom, hogy szeretsz. Cho Hee… olyan kis naiv vagy. Ezt még a vak is észrevenné. A gyakornokságod is csak kifogás. De meg kell hagyni, egész jó. És az időzítés sem volt rossz… Bár lehetett volna jobb is. -néztél rám, majd a termet vetted szemügyre. Teljesen letaglóztam. Te ezt eddig is tudtad? Nem lehettem ilyen béna… Legszívesebben strucc politikát folytattam volna, és homokba dugtam volna a szégyentől égő fejem. De nem lehetett. Sajnos nem.

- Ezt mióta tudod? -hajtottam le a fejem, és újra a cipőmet kezdtem nézni mintha annyira érdekes lenne.

- Hmm… Mióta is? -gondolkodtál el. -Úgy körülbelül a második próbánk óta. Legszívesebben már akkor elmenekültem volna, és visszamondtam volna azt, hogy tanítsalak, de az a fránya jóindulatom és a kíváncsiságom, hogy meddig akarod titkolni, nem hagyott. Három hónapig bírtad. Gratulálok! A többi ilyen kis rajongó már az ötödik próbán letámadott volna.

- Ácsi! -vágtam szavadba. -Mi az, hogy már akkor itt hagytál volna? Ezt miért mondtad? -szavaid úgy vésődtek szívembe, mintha egy rózsabokor tüskéivel szúrták volna tele. Kimondhatatlanul fájt. Szemembe könnyek szöktek, és akárhogy tiltakoztam ellenük, nem engedelmeskedtek. Csak folytak és folytak egymás után, kifogyhatatlanul. Gyomromban a pillangók, maró lángokká változtak át, és az összes erőm elszállt. Minden egyes szavad, egy újabb pofon volt. Nyíltan a szemembe mondtad, hogy csak a szórakoztatásodra kellettem.

-Hajj… -sóhajtottál fel. -Csak nem képzelted azt, hogy viszonozni fogom?! Nézz már magadra! Ha a hajad nem lenne ilyen hosszú, én az életbe meg nem mondanám, hogy lány vagy. Nem csodálom, hogy nem akarnak leszerződtetni egyik bandához sem.. Belőled sose lenne idol. De így, hogy most már tudod az igazat, haza is mehetsz. Úgyis csak miattam álltál gyakornoknak. Reménytelen és naiv vagy, ráadásul nagyon jó nőnek tarthatod magad, ha így képes voltál utánam jönni, és még szerelmet is vallani. Tudod.. Ha legalább egy Hyuna lennél, talán még meggondolnám, hogy akár szóba álljak-e veled. Ezt is csak azért vállaltam, mert régen barátok voltunk. De most már, ezek után, ne számíts arra, hogy tanítani foglak. -álltál fel, majd lassan felém fordultál. -Minden esetre köszönöm az elfecsérelt időt, a szórakoztatást, és minden egyebet. Remélem már nem fogjuk látni egymást! -szádat egy félmosolyra húztad és vetettél még rám pár lenéző pillantást, majd se szó, se beszéd, kiviharzottál a teremből.

Ott maradtam egyedül, reszketve, megtörve lelkileg és hitetlenül. Nem tudtam elhinni, hogy ezt mind te vágtad a fejemhez. A gondolat, hogy így beolvastál nekem, megőrjített. Nem tudtam semmit sem csinálni. Órákon keresztül sírtam a térdeimet átkarolva. Ez nem te voltál.. gondoltam, de ahogy egyre jobban belegondoltam, rájöttem, hogy én tévedtem. Te valóban egy érzéketlen tuskó lettél. Legszívesebben utánad rohantam volna, és addig ütöttelek volna, míg a hamu helyett mamut nem mondasz. De nem! Én nem lehetek olyan kegyetlen mint te! Nem értél annyit, hogy miattad bajba kerüljek.

Hetekig nem akartam emberek közé menni, minden este vörösre sírt szemekkel aludtam el, és egy száz darabos zsebkendő csomag, egy óra leforgása alatt fogyott el.. és ez mind miattad. Teljesen magamba fordultam, még a gyakornoki próbákra sem jártam be. Nem tudtam elfogadni a valóságot. Annyira hirtelen zuhantam le, és olyan magasról… de mégis a földet érés fájt a legjobban. Mindenben csak téged láttalak, és ez idegesített. Egy hónap múlva, már az összes könnyemet elsírtam, és megerősödtem lelkileg annyira, hogy felmondjak. A csalódottságom, és az önsajnálatom bosszúba csapott át. Igen.. bosszút akartam állni.

Te sosem hittél bennem.. Nem hittél abban, hogy belőlem idolt lehet faragni. Azóta a nap óta, rengeteget változtam én is. Mind külsőleg, mind belsőleg. A fiús, leharcolt külsőt, egy finom, nőies váltotta fel. Már nem vagyok olyan könnyen megvezethető. De ez még csak a bosszúm fele. Átmentem a CUBE Entertainment-hez. Ők még csiszoltak rajtam, de szinte azonnal, egy lánybandához le is szerződtettek. Mindent elértem, amit te megcáfoltál velem kapcsolatban. Azt mondtad fiús vagyok. Lányos lettem. Azt mondtad nem lehet belőlem idol. És mit ad az isten? Az leszek. Ezt most már nem érted teszem. Ez mind magamért van. Miattad sírtam át hosszú, álmatlan éjszakákat, és most miattad fogok végig nevetni minden napot. Tudod, előttem nincs lehetetlen. Elhatároztam, hogy le fogom törni a szarvad, arról a hatalmas fejedről, ami az önimádásoddal van tele.

S most, hogy itt állok a színfalak mögött, az intésre várva, hogy kezdhetünk, boldogság tölt el. Csak azért is meg akarom mutatni. Megmutatni, hogy nélküled is forog a föld. Satuba szorítottalak… Akárhogy is, de végig kell nézned, ahogy debütálok, mivel mi vagyunk ma az előzenekarotok. Ettől csak még jobban hajt a vágy, hogy a lehető legjobbat nyújtsam ma. A szemed előtt fogom lerombolni a tökéletességedről alkotott képedet.

A régi, unalmas kis szomszéd lányból, a konkurens cég újabb üdvöskéje lett. Nem számítottál rá, ugye? Mindent titokban, észrevehetetlenül intéztem el, hogy még csak sejtésed se lehessen róla. És sikerült. Nem hiába.. édes a bosszú, s ezt az édesíti meg, hogy látom a döbbent arcod, ahogy felismersz, de én mit sem törődve ezzel, felsétálok a színpadra, és csapattársaimmal újabb fejezetet nyitunk a zenetörténelemben. De tudod, csak sajnálni tudlak, mert az igazi érzések hiányoznak belőled.

Üdvözlettel.:

       Cho Hee…

A lélek súlya~ /Himchan/

~Azt hiszem, a szerelem elmegy,meglovagolja a szelet és messzire repül. Minden megváltozik.. Te is épp úgy megváltozol mint én. Viszont annak ellenére, hogy fáj, megkönnyebbültem. Végre megpróbálok kilépni az árnyékodból. Hisz egyre jobban távolodtunk egymástól. De mégis hiányzol... Talán még nem tudod, de még mindig csak téged tudlak nézni. Mégis el kell, hogy engedjelek, hisz ez nekem elviselhetetlenül fáj. A könnyeim folynak, mert te és én annyira szerettük egymást. Miért lett a vége ilyen keserű? Nem hinném, hogy nekünk ezt a sorsot szánták, de te mégis ezt vallod. Nem tehetek mást.. Viszlát!~

-Minna! Gyere már! -Rontott be nem kis lendülettel barátnőm az osztályba, ahol éppen az egyik osztálytársamnak magyaráztam a kémiát.

-Sun! Nem érek rá, nem látod? -Mutogattam a mellettem ülő ijedt srácra és a könyvekre. A fiú ijedtségét megértem. Drága barátnőm, mikor ideges, izgatott, vagy még isten tudja mi baja van, folyton olyan fejet vág, mintha meg akarna ölni valakit.

-De ez fontos! -Caplatott oda az asztalomhoz, megragadta a kezem és kiráncigált az ajtón. A folyosón egy árva lélek sem volt. Még nem láttam ennyire feldúltnak. Ez már kezdett engem is megijeszteni. - Himchan... és... Te.. -Hirtelen dőlöngélni kezdett. Szivárványhártyája szürkéssé változott, majd egyensúlyát elvesztette és már zuhant a föld felé. Hatalmas puffanással ért földet az élettelen test. Leblokkoltam. Egyszerűen nem tudtam felfogni...

-Sun... SUN! -Ordítottam és leguggoltam mellé a lehető leggyorsabban. Rázni kezdtem, de semmi életjelet nem adott. Az osztály ajtaja kinyílt és Jun -a fiú akit korrepetáltam- lépett ki halál sápadtan. Szemei hatalmasak voltak és úgy meredt rám és a földön fekvő barátnőmre, mintha szellemek lennénk. Rögtön a telefonjáért nyúlt és tárcsázta a mentőket. Tehetetlennek éreztem magam. Ez volt az az érzés, amit a legjobban utáltam. Utáltam, mert pont az az ember feküdt előttem félholtan, aki a legtöbbet jelenti számomra.  Hiába próbáltam akármit, nem ébredt fel. Végső soron, a mentők megérkeztek és bevittek minket a kórházba. Sunt rögtön vizsgálni kezdték. Nem mehettem vele, pedig legszívesebben el sem mozdultam volna mellőle. Kint kellett ülnöm, a vizsgáló előtt.

~Hogy.. hogy történhetett ez?! Mit akart mondani? És miért kezdte pont a volt barátommal?  Himchan... Ez a név. Ha ezt a nevet hallom a hideg ráz, de mégis kellemes érzés tölt el. Miért?! Már rég elfelejtettem! Ugye?! Aishh! Park Min Ah! Ne mondd, hogy érzel, akár csak egy csöppnyi töredéket is Himchan iránt.. NEM! Nem lehet! De.. Hogy lehetek ilyen önző?! Sun bent, a vizsgálóban élet-halál között lebeg, én mégis csak a magam kislányos hülyeségén tudok gondolkodni. Nem érdemlem meg még az ember megnevezést sem. ~ Sírva roskadtam össze ülő helyzetemben. Nem tudtam, mihez kezdjek.. Újra tehetetlen voltam.

-Istenem! Miért büntetsz?! -Suttogtam két tenyerembe, amik arcomat temették már régóta. Valaki elsuhant előttem. Egy férfi parfüm tömény bűze csapott meg. Fejem felemeltem és körülnéztem, de csak egy távolban rohanó, ballon kabátos fazon elmosott képét láthattam a könnyeimtől. De a földön hagyott valamit... Egy papírt. Akaratlanul nyúlt kezem a kis fecniért, és tudatomon kívül cselekedtem. Kihajtottam a gondosan összehajtott cetlit és elolvastam.

" Min Ah! Ha a drága barátnődet az élők között akarod tudni, akkor nincs más dolgod, csak eljönni szépen arra a helyre, ahol először találkoztatok a drága szerelmeddel. Ma este, 10-kor ott várlak. "

~Hogy mi?! Ez.. Ez... Szándékosan... Nekem lett címezve. Ezek szerint.. Sun nem véletlenül van ilyen állapotban. De ki és miért?! Mi oka lenne erre? Ki olyan elvetemült, hogy erre vetemedik?! Talán azért mondta Sun, Himchan nevét mert ő tette? Nem lehet... Akkor nem úgy írta volna, hogy "a drága szerelmeddel" .

-Ááhh! -Szökött ki egy hatalmas sikoltás a torkomból és sírva leborultam a székről. Fogalmam sem volt, hogy meddig lehettem abban a helyzetben, de csak akkor eszméltem fel, mikor az egyik orvos kijött a vizsgálóból.

-Elnézést! Maga a lány rokona? -Nézett rám féloldalasan.

-Nem. A barátnője vagyok. Rokona nincs. -Emeltem fel fejemet.

-Nos. Nem szolgálhatok, a legjobb hírekkel. Egyelőre annyit, hogy mindent megteszünk, hogy életben maradhasson a lány. Viszont ennek 1 a 10 000-hez az esélye. -Lesokkoltam. Ennyire nyíltan a fejemhez vágni, hogy a barátnőm élete, csak tőlem függ..  Muszáj megtennem... Muszáj.

-Köszönöm doktor úr. -Álltam fel, és önkívületi állapotban elhagytam a kórházat. Lábaim akaratlanul a Han folyó partjára vittek, ahol először találkoztam az én lelki társammal. Akarom mondani volt lélek társammal. Az idő, már csakugyan a megbeszélt 10 óra felé járhatott. Sötétedett, de már nem érdekelt. Az egyetlen dolog ami érdekelt, az az, hogy Sunt az élők között tudhassam. Ezért bármit képes voltam megtenni. Számomra a barátság volt a világ legértékesebb dolga.

A sötétben pár árnyalakot láttam. Közeledtek. Egyre többen és többen. Hirtelen erős szorítást éreztem magamon, majd egy fehér rongyot az orrom előtt. Teljesen elkábultam. A világ megszűnt forogni, a hold megszűnt világítani és az emberek megszűntek létezni. ~

~ Egy sikátorban eszméltem fel. Fekete furgonok zárták el az utat, és hangos nevetések és lövések hallatszódtak.

-Odanézz! Felébredt! -Hajolt le hozzám széles vigyorral a képén, egy ismeretlen fazon. -Ejnye.. Ejnye... Azt hittem, hogyha a Kim klán feje nőt választ, nem egy... ilyen egyszerű diák lesz. Hmm.. 20 éves vagy ha minden igaz. Érdekes. Nem nézel ki annyinak. -Mit mondott?! Kim klán feje? Ez Himchan lenne? A Kim klán feje?! Dehát az a leghíresebb maffia csoport.

A közelben hallatszódó nevetések ordítássá változtak és a lövések hangja egyre csak erősödött. Végül fölrántott az ember, aki hozzám beszélt, és mint pajzsot tolni kezdett maga előtt. Nem tudtam merre visz vagy miért, de kérdezni sem tudtam, mivel a szám be volt tapasztva. A sötét sikátor végén fények gyulladtak és emberek özönlöttek be a kis utcának nem mondható helyre. Lövöldöztek.. Egy harctér kellős közepére hoztak? Miért?!

-Engedd el, de azonnal! -Hallottam egy mély, mégis nyugtató hangot. Himchan volt. Ott állt, a tömeg elején, és egyenesen felénk szegezte fegyverét.

-Na mi az?! Nem úgy volt, hogy már nem szereted? -Húzta gúnyos vigyorra száját újra a férfi, aki mostmár fegyvert nyomott a fejemhez.

-Hogy találtad meg? -Himchan hangja nyugodt volt, de arcáról le lehetett olvasni a dühöt.

-Kell? Akkor gyere érte! -Lökött el magától, én pedig erőtlenül zuhantam az aszfaltra. Himchan odarohant hozzám. Hirtelen újabb lövést hallottam és egy maró fájdalmat éreztem az oldalamnál. Éreztem ahogy felemészt a fájdalom és valami meleg folyik végig az oldalamon. Meglőttek. A fájdalom végig futott egész testemen, mire akaratlanul felordítottam.

-Tarts ki! -Szorított magához Himchan, míg az emberei lassan végeztek az összes ellenséges csoport tagjával. -Nem halhatsz meg! Nem! Szeretlek! -Tette homlokát az enyémhez. Jobban fájt az, hogy sírni látom, mint az, hogy éppen a halállal küzd minden porcikám.

-De.. te.. azt.. -Kezdtem volna beszélni, de éreztem, ahogy minden erőm elszáll. Igen. Nemsokára vége.. Vége mindennek.

-Azt csak azért mondtam, mert nem akartam, hogy bajod essen. De.. ez.. nem lehet! Nem veszthetlek el! MÉG NEM! -Ordított, és könnycseppjei áztatták mind kettőnk arcát. Szóval mégis szeretett. Himchan. Mégis.. megmentettél. A halálom közepette is örömet tudsz okozni.

-Shh. -Tettem mutató ujjam lassan szájára. -Mindig veled leszek.. Szeretlek. -Erőltettem egy erőtlen mosolyt arcomra, már amennyi tőlem telt, majd szemeim lassan lecsukódtak. Szerelmem ordítását még hallottam, de már felemésztett az édes sötétség.