Idő tükör /EXO-Lay/

Emlékszel hogyan kezdődött minden?
Szerencsés baklövés volt, vagy csak a sors hozta így?
Melletted mindig ilyenek történtek. Az életem minden pillanatban felfordult, habár ezt sem bántam. Megsúgjak valamit ennyi év távlatából?
Őszintén hiányoznak azok a napok, mikor sosem tudtam előre tervezni, képtelen voltam melletted gyomor ideg nélkül megmaradni, de legfőképp az hiányzik, hogy nem érezhetem azt az édeskés parfümödet, mit már kilométerekre tőled éreztem.

A tükörből visszanéző személy gúnyosan mosolyog rám, míg azt sugallja: Megöregedtél.
Mint egy lázadó kiskamasz, rányújtom a nyelvem, majd megigazítom fejemen a kalapot.
Még hogy én, megöregedni. Cöhh. -fújtattam magamban, míg táskámért nyúltam és akaratlanul néztem vissza a még mindig rajtam szórakozó tükörképemre. Egyre mérgesebb lettem, miközben felmértem minden porcikáját, minden porcikámat. Igaza volt. Arcomon mély árkok jelezték korom előrehaladtát, szemem alatt el nem tűnő folt volt az a hatalmas karika. Bőröm kezdett megereszkedni és elvékonyodni, ráadásul minden nappal egyre alacsonyabb lettem. Hajam lassan őszbe fordult, csak pár kósza hajszál jelezte azt, hogy ez a hajtömeg régen mélyfeketeként pompázott.
Nevess csak, velem együtt vénülsz te is! -gondoltam magamban, majd elfordítottam fejem és kisétáltam az ajtón. Odakint a felkelő nap sugarai mentőövként érkeztek a meglehetősen zord tél utáni enyhe tavaszban. Habár a szél fújdogált, kellemes érzéssel töltött el ahogy arcomba csapott. Mélyet szippantottam a friss, hegyi levegőből, majd megfordulva bezártam magam mögött az ajtót. Megkönnyebbülve sóhajtottam fel minden megtett lépés után. A lombhullatók között ide-oda szálldogáló madarak, szökdécselő mókusok és hangosan zümmögő bogarak olyan biztonságérzetet nyújtottak, mint amilyet utoljára leánykoromban éreztem.
Akkor, mikor a hűvös szellő édes illatot hozott, mikor kezem karod köré fonódhatott.

Talpam alatt az erdei ösvény pora felverődött, de én megrendíthetetlenül topogtam a kitűzött cél felé. Nem tartott sokáig kikerülni a fahadból, hiszen keskeny erdőcske volt ez, igazából még annak is kicsi. Azonban több emlékem kötődik minden egyes rönkhöz és faághoz, mint amennyi fa van összesen Afrika őserdeiben. Kiérve, egy érintetlen mező került elém, mi tele volt pipaccsal és százszorszéppel. A piros és fehér virágok egyvelege annyi élményt juttatott eszembe, hogy fejemhez kellett kapnom és egy percre megállnom, nehogy elszédüljek.
Kevés idő, megannyi történet.
Egy nyár. -Ennyi időt kaptunk, hogy a másikkal tölthessük, nekem mégis ez jelenti az életem. Az a drága három hónap, mit már sosem kaphatok vissza.
Miután gondolataim rendeződtek fejemben, újra nekivágtam a rétnek, min keresztülgázolva egy hatalmas csokor virággal a kezemben kerültem ki.
Innen már egyenes út vezetett a kis faluba, hol a szokottnál nagyobb nyüzsgés volt.
-Naeun! -szaladt felém a település szélén egy pöttöm kislány.
-Annchi! -tártam szét karjaim és fölvettem azzal, mi nem volt tele virágokkal.
-Milyen szép! -ámult el a csöppség.
-Most szedtem. Szeretnéd? -nyújtottam felé a virágokat, mit ujjongva vett el tőlem, így másik kezemmel is őt foghattam. -Anyukád hol van? -kérdeztem, majd a házuk felé pillantottam. Minden nap, mikor erre jártam, ez a kislány futott elém, megölelt, majd beszélgetni kezdtünk vele és az anyukájával.
-Gyomlálja a keltet. -mondta, míg szemeit egy pillanatra sem vette le a kis csokorról.
-És mi ez a nagy nyüzsgés? Sosem szokott ekkora forgalom lenni. -néztem körül, hol megannyi ismeretlen arc köszönt rám. Felnőttek és idősek, kiket még sosem láttam. Mind boldogan siettek egyik helyről a másikra.
-Nem tudom. Tessék menni megnézni. Én megitatom a világokat. -szállt le karjaimból, majd befutott a kapujukon. Én pedig mit sem sejtve, elindultam a faluháza felé, hátha ott mondanak valami hasznosat.

A hirdetőtáblához hajolva semmi újat nem láttam, így tovább vizslattam a boldogan összeboruló embereket az utcán.
Mi történik? -kérdeztem magamtól mit sem érve ezzel.
-Naeun asszony! -szaladt oda hozzám egy fiatal nő. -Képzelje, visszatértek!
-Ugyan kik? -néztem rá döbbenten.
-A hadseregünk.. Apám és az összes katona akik harminc éve, hogy elmentek. Sikerült felszabadítani őket a fogolytáborból. -örvendezett a nő, kinek nevét sosem tudtam megjegyezni.
-Nem lehet. Ők már mind meghaltak. Harminc évet lehetetlen egy olyan táborban kihúzni. Jó esetben elestek a csatamezőn vagy megszöktek. De egy olyan helyen maximum a tizenöt év...
-Hát nézze meg a saját szemével... Most rohanok a kikötőbe, pár perc és partra szállnak. Az első hajó már megérkezett. Az én apám ezzel fog jönni. Talán magának is van valakije akire vár, hiszen maga akkoriban volt korombeli amikor besorozták őket. -intett a hölgy, majd elszaladt. Meredten bámultam a salakban maradt talpnyomot és gondolataim csak egy személy körül tudtak forogni. Nem, lehetetlen, hogy túlélte..
Hiszen ha életben lenne, már biztosan írt volna, vagy...

Hiába próbáltam magamban elfojtani a remény csíráját a valósággal, szívem mégis hevesen kalimpált és régen megöregedett ízületeim újra  futni vágytak. Rohanni akartak egészen a kikötőig. És bár a testem megöregedett, a lelkem ugyan olyan fiatal maradt, így megindultam az óceán felé.
Mire odaértem, már minden érkező leszállt. Volt aki szerettei nyakába borulva sírt és voltak akik még keresték a rokonaikat. Azonban ahogy az idő telt, úgy fogyatkoztak az emberek. Mindenki megtalálta azt akit keresett, kivéve egy embert. Egy öreg nőt, aki mert hinni a valóság tudta ellenére és akinek az utolsó reménye ezen a napon tört össze. Egy öreg nő, aki én voltam.
Mit sem törődve az aznapra eltervezett teendőimmel, hátat fordítottam a víznek, a kikötőnek és a reményeimnek. Lassú léptekkel araszoltam hazafelé tudomást sem véve a körülöttem lévőkről. Ha köszöntek én biccentettem, ha leszólítottak, csak bambán intettem és tovább sétáltam.
Ezért féltem reménykedni.
Ezért féltem feltépni azt a sebet, amit ennyi évbe telt betapasztani.
Ezért veszélyes bízni a fiatalkori reményeidben idősen is.
Ezért fáj annyira embernek lenni.
Az aszfalt pora lassacskán pipacsokba és százszorszépekbe csapott át. Életemben először vettem hasznát annak, hogy szemeimet becsukva is el tudtam igazodni az úton. Ebben az állapotban nem lenne szerencsés azokat az emlékeket felidézni amelyeknek hála ennyire jól ismerem ezt a helyet.
Hirtelen ismerős, édeskés illat csapta meg orromat. Nagyot szippantottam a levegőből és nagyot sóhajtottam.
-Még most se hagysz nyugodni? Miért érzem az illatod még akkor is, ha már nem vagy itt? -kiáltottam a semmibe.
-És hogyha itt vagyok? -szólalt meg egy férfi nem is olyan távolról. Egy érces hang, miben ismerős hangsúlyt véltem felfedezni. A rekedtség mögött egy rég nem hallott fiatalos hang bújt meg, mit még most is fel tudtam ismerni.
-Yixing? -nyitottam ki szemeimet ijedten. -De hát... Te meghaltál. -hitetlenkedtem és elindultam felé.
-Ohh, nem is tudtam. A fenébe, pedig annyira élőnek éreztem magam. -játszott, akárcsak egy színész.
-Istenem, ne viccelődj velem. Kérlek... -teltek meg szemeim könnyekkel és már nem tudtam őket visszatartani.
-Tudod, hogy sosem tenném.. -mosolyodott el és letörölt egy könnycseppet arcomról. -Sosem voltam még élettel telibb azóta amióta elmentem innen. -húzott magához szorosan. -Megfogadtam, nem emlékszel? Addig nem halok meg ameddig nem találkozunk újra..
-Én ne emlékeznék? -suttogtam magam elé, de ő is ugyan olyan jól hallotta. Szemeimet csukva tartva hagytam, hogy könnyeim keretezzék arcomat és nem fojtottam már vissza egyet sem. Hagytam, hadd mossák el azt a harminc évnyi bánatot, gyászt és keserűséget amit megéltem. Úgy sírtam, mintha ezzel újra megfiatalodhatnék, úgy remegtem, mintha visszakaphatnám azokat az éveket, és úgy zokogtam, mintha nem tudtam volna már ekkor, hogy ez csak egy álom.
Egy álom, amiből hamarosan kénytelen leszek felébredni. Egy látomás, ami minden születésnapomon eljön és emlékeztet arra, hogy miért gyászolok.

Szemeim lassan nyitom ki és elengedem a párnát, mit eddig markolásztam. Felállok, majd átöltözök és rendbe szedem magam. A tükörbe bele sem nézve suhanok át a házon, egyenesen át a kis erdőn, egészen a legnagyobb fenyőig, mi a rét szélén magaslott. A mellette álló kis fakereszt fölé hajolok és a rétről szedett csokrot mellé helyezem. Kezeimet végig simítom rajta és hangosan felolvasom a belevésett nevet.
"Zhang Yixing"
Szemeimbe újra könnyek szöknek és halkan suttogok magam elé.

Emlékszel hogyan kezdődött minden?
Szerencsés baklövés volt, vagy csak a sors hozta így?
Melletted mindig ilyenek történtek. Az életem minden pillanatban felfordult, habár ezt sem bántam. Megsúgjak valamit ennyi év távlatából?
Őszintén hiányoznak azok a napok, mikor sosem tudtam előre tervezni, képtelen voltam melletted gyomor ideg nélkül megmaradni, de legfőképp az hiányzik, hogy nem érezhetem azt az édeskés parfümödet, mit már kilométerekre tőled éreztem.