Miért tenném?! /Lee Minho & Fruzsi/

Tudod... Mindenkinek vannak álmai.
Van akinek kisebbek, van, akinek nagyobbak. De mindenkinek egyaránt fontosak. Lehet akár az életünk mozgató rugója, vagy csak egy apró mellékutca ami a főútról nyílik. Lehet, hogy ezek eléréséért sziklákat kell megmozgatnod és nem kavicsokat, de miért is ne?!
Hiszen megéri.

A te álmod sosem volt túl nagy, viszont kicsi sem.
Egy olyan álmot kergettél, amit rajtad kívül még sokan. Lelki szemeid előtt nem egy új sportkocsi lebegett, és nem is egy luxusvilla a Csendes-óceán közepén. A te álmod mindig is egy férfi volt, aki fényévekre volt tőled.
Míg te naphosszat róla merengtél, ő addig egy kontinenssel arrébb, a létezésedről sem tudva élte ugyan úgy életét mint te.
Azonban a sors másképp keverte a kártyáidat, mint azoknak, akik ugyan azt az álmot látták mint te.
Te mertél, és tettél is azért, hogy más legyél. Míg végül... Az álom beteljesülni látszott.

-Sokat vártál rám? -kérdezted az előtted álló férfit, míg te a térdeidre támaszkodva levegő után kapkodtál.
-Dehogy! Én is csak most értem ide. -mosolyodott el. Tudtad, hogy nem mond igazat, hiszen ő sosem késik, mindig ott van a megbeszélt időpont előtt pár perccel. Azonban míg mást már régen elküldött volna melegebb éghajlatra, hozzád sosem szólt egy rossz szót sem a folyamatos késéseidért.
Hiába volt fontos ember, aki alig tudott helyet szorítani a naptárában. Számára te voltál az, aki mindent elrendezett neki..

Lassan besétáltatok a kis kávézóba, ami idővel már a törzshelyetekké vált. A főváros szívétől nem messze, egy nem túl forgalmas helyen volt. Pont tökéletes a találkozóitok megtartásához.
Leültetek egy asztalhoz, a helyiség egyik sarkában, majd kis idő múlva leadtátok a rendelést.
-Tényleg sajnálom, hogy késtem. Rohantam ahogy tudtam, de ebben a tömegben lehetetlen egy arasznál többet lépni percenként. Szóval tankosat játszottam és letaroltam mindenkit. De ígérem, legközelebb nem fogok késni. -sütötted le szemedet az asztalon heverő étlapra, míg annak fekete borítására ujjaiddal kis figurákat rajzoltál, mik ugyan láthatatlanok voltak, de te láttad, hogyan kellett volna kinézniük.
-Semmi baj.- mosolyodott el kislányos zavarodon.- Tudom, hogy tengernyi a dolgod. Hiszen én adom neked.. -nevetett fel hangosan, mire a kávézó összes vendége rátok meredt. Összesúgtak, mutogattak rátok, de végül mindenki letudta magában egy "Biztos nem ő az!" mondattal.
-Halkabban, kérlek! Még a végén rájönnek, hogy ez tényleg te vagy. -csitítgattad.
-És ha rájönnek? -mondta minél hangosabban, miközben hátradőlt és széttárta kezeit.
-Hogy veheted ezt ennyire félvállról? -morogtad, de közben megérkezett a rendelésetek és jobbnak láttad, ha most inkább a kávéddal foglalkozol.
-Egyébként megszerezted annak a színésznőnek a számát? -húzódott hozzád hirtelen közelebb, suttogva.
-Ezt persze nem kiáltod ki a világnak. -ráztad a fejed és a táskádban kezdtél el kutatni. Kihúztál egy vaskos mappát, majd abban keresgélve, egy apró cetlit nyomtál az előtted ülő kezébe. -Parancsolj.
-Köszönöm! -nézegette a számjegyekkel teli lapot. -Mire is mennék én nélküled... -vigyorgott. -Hálám jeléül, megengedem, hogy ellógj egy napot.
-Hahh. -nevettél fel harsányan. -Pont te tudnád tartani a szád a főnök előtt. -horkantál fel végül. A férfi összeráncolta szemöldökét, nemtetszését jelezve.
-Tudod, néha én is tudom tartani a szám. -tettetett sértődöttséget.
-Tudod, néha én is tudnék neked hinni. De aztán rájövök, hogy hülyeség lenne. - vágtad oda neki cinikusan.

Utáltad ezt az átkozott jojó technikáját. Egyszer azt éreztette veled, hogy törődik veled, majd hirtelen azt kéri, hogy szervezz neki egy találkozót egy modellel, vagy akár egy színésznővel. Majd miután beletörődtél keserű helyzetedbe és elfogadtad azt, újra azt sugallta feléd, hogy talán mégiscsak van remény. Ez esetben csak szimplán kedves volt, de már ez is elég volt ahhoz, hogy újra felkapd a vizet. De mivel neki dolgoztál részben, így nem hagyhattad faképnél, nem olvashattál be neki, és legfőképp... nem szerethettél bele.
Pedig ez már rég megtörtént. Igen. Szeretted.
-Egyébként a múltheti nő otthagyott, vagy te hagytad ott? A harmincnyolcadik színésznő után már nem is tartottam számon, hogy melyikőtök szokta előbb otthagyni a másikat. -csúszott ki szádon gúnyos megjegyzésed, mire felettesed félrenyelt és köhögni kezdett.
-Ez nem a te dolgod. -vágta oda neked mérgesen.

Sosem tudtál kiigazodni rajta. Egy kiismerhetetlen fekete üreg volt, de már kezdtél hozzászokni.
-Egyébként nem értelek. -kortyoltál bele a kávédba. Ő csak kérdően meredt rád, miből leszűrted, hogy indoklást vár. -Annyi nő vesz téged körül... Miért nem tudod lekötelezni magad egy mellett? Miért nem próbálsz meg szeretni egyet? Hiszen már annyi találkozót szerveztem neked, szebbnél szebb nőkkel. -itt elszorult a torkod, míg szíveden fájdalom futott át. -Az egyik a sok közül, talán illene hozzád. Így csak azt éred el, hogy egyedül fogsz meghalni. -húztad el a szád, míg a kis fehér csészében lévő fekete löttyben a saját arcodat láttad kirajzolódni.
-Őszinte legyek? -szólalt meg hosszas merengése után.
-Ha szeretnél. De nem muszáj. -tetted le az üres csészét.
A férfi nagy levegőt vett, majd mélyen a szemeidbe nézett. A levegő megfagyott körülöttetek, míg szívdobogásod akaratlanul felgyorsult. A levegő egy pillanatra megrekedt tüdődben, és már csak akarattal tudtad magad rávenni a légzésre. Teljesen elbűvölt, habár tudtad, hogy nem lenne szabad hagynod neki.
-Van egy nő, akit szeretek. De millió és egy dolog áll közöttünk. Éppen ezért próbálom elfelejteni. Ezért találkozgatok mindig új nőkkel, hátha valamelyikük segít elfelejteni. De képtelen vagyok kiverni a fejemből. Annyira különleges és szokatlan a viselkedése. Annyira levett a lábamról azzal a  kislányosan imádni való kisugárzásával és megingathatatlan kitartásával. Hozzá hasonlóval még életemben nem találkoztam. Erőt ad, mikor az enyém elfogy. Reményt ad, mikor hitetlenkedek. De legfőképp... támaszt nyújt, mikor le vagyok törve. Fruzsi. Számomra te vagy a tökéletes. -suttogta az utolsó mondatot, mire szemeid kikerekedtek.
-Minho. Ugye most csak hülyéskedsz?! -húztad fel egyik szemöldököd. De ha kívülről nem is mutattad, belül a boldogság majd' szétvetett. Magadban reménykedtél, hogy a válasza az lesz, hogy "Miért tenném?!", viszont kérdésedre csak lesütötte a szemét és hátát nekidöntötte a szék háttámlájának.
-Hát persze. -erőltetett mosolyt arcára.

Ha nem is azt a választ adta amire vártál, magadban tudtad...
Szíve azt kiabálta: Miért tenném?
-Értem. -vetted le te is szemeidet róla.
-Viszont én sem értek veled kapcsolatban valamit. -könyökölt az asztalra a színész.
-Na hagy halljam! Ha már te kiöntötted a szíved, engem se kímélj! -mosolyodtál el.
-A hazádban jól mentek a dolgaitok. Miért jöttél egymagadban ebbe az országba? -kérdésére felnevettél, és érezted, hogy nem tudsz nem őszinte lenni.
-Már aprócseprő korom óta imádtam Japánt. Ez azonban azt eredményezte, hogy kitágult a látóköröm és felfedeztem Dél-Koreát. A kultúrát. A zenét. A filmeket. Mindent. Menthetetlenül beleszerettem. Nagyobbacskaként már volt egy álmom. Az iskolapadból sokszor majdnem ki is estem a nagy álmodozás közepette. Azért jöttem ide, hogy valóra váltsam az álmom. -mosolyodtál el, míg a férfi arcodat fürkészve próbálta leolvasni gondolataidat.
-És mi volt az a nagy álom? -kíváncsiskodott.
-Te voltál az. -néztél hirtelen a szemébe, a maradék önbizalmadat és erődet összeszedve. A várt hatás nem maradt el. Szemei elkerekedtek.
-Fruzsi. Ugye most csak hülyéskedsz?! -hangzott szájából a mondat, ami ezelőtt pár perccel a te szádat hagyta el.
-Hát persze. -visszhangoztad az ő mondatát.
-Tudod... -bátorodott föl. - Nem szeretem most már azt a mondatot, hogy "Hát persze."- fintorgott.
-Akkor mit szeretnél hallani? -mosolyodtál el, hiszen észrevetted kis játékát.
-Hogy mit? Valami olyasmit, hogy: "Miért tenném?". -mosolygott vissza rád.
-Na, ez a mondat nekem is jobban tetszik. -nevetted el magad.

Elengedtem. (Yeo x Zelo)

A hold már az ég tetejét súrolta jó ideje. Odakint csöndbe burkolózott minden. A kint világító villanyoszlop fénye még adott egy kis világosságot imitt-amott, de ez messze nem volt elég ahhoz, hogy pár méternél tovább el lehessen látni.
Egy kisvárosi kertes ház ablakából azonban ebben a késői órán is fény szűrődött ki. A sötétítők nem voltak behúzva, így akármelyik arra járó beláthatott.
Egy fiatal nő és egy férfi ült egymás mellett az ágyon, hátukat a falnak támasztva. Az aprócska európai nő hosszú, göndör haja lágyan omlott le vállára, míg kék szemei a laptopja egyes pontjai között ugráltak. Mellette a magas, ázsiai férfi hatalmas beleéléssel körmölte a szavakat egy könyvecskébe.
Friss házasok voltak, alig fél évesek.

Kilométerekre laktak a fővárostól, de ez így volt számukra tökéletes. A férfi megunta a nagyvárosi, nyüzsgő életet, a nő pedig nem erőltette az odaköltözést. Így éltek boldogan, kettecskén.
-Jun Hong! Te mit írsz már megint?- söpörte ki arcából a szemébe lógó hajtincseket a nő. A mellette ülő összerezzent és ijedten becsukta a kis könyvecskét.
-Semmit!- húzta ki szélsebesen az éjjeliszekrény fiókját, majd belezárta. Volt könyvecske, nincs könyvecske.
-Csak nem írásba kezdtél? -húzódott sunyi vigyor a nő arcára.
-Én? NEM! Dehogy! -tiltakozott Jun Hong.
-Naa, nem szégyen az! Én is írtam fiatalként. Lehet, hogy még az is kiderülhet, hogy tehetséges vagy. - nézett vissza az ölében pihenő gépezetre.
-De ha egyszer nem... -forgatta a szemét a férj.

A napok teltek.
A hetek elsuhantak.
A hónapok elballagtak.
Az évek pedig... Tovaszálltak.
Idő közben valami megváltozott közöttük.
A régi szenvedélyt, a hideg váltotta fel. Eltávolodtak egymástól. Már nem mosolyogtak egymásra minden összetalálkozott pillantásukkor és már nem telt el nap úgy, hogy ne veszekedtek volna addig, amíg a nő el nem sírta magát, a férfi pedig idegesen kiviharzott a házból. Ez ment egy ideig, de semmit sem lehet a végtelenségig húzni.
Egy nap, mikor az időjárás is a hangulatukhoz illeszkedett, a két fél leült a nappaliba, hogy elbeszélgessenek egymással. Ezt már számtalanszor eljátszották, de csak egy újabb vitával több lett a végén. De az aznapi más volt. A bizonytalanságon túllépve, már mind a ketten tudták, hogy mit szeretnének.

Válni.

-Yeo. -kulcsolta össze kezeit a térdére könyökölve Jun Hong.
-Zelo. -hunyorgott a nő. Barna, hosszú haját kontyba kötve, hátát egy díszpárnának döntve meredt semmit mondóan az előtte ülőre. -Ez nem mehet így tovább.
-Igen, tudom. -bólogatott a férfi fájdalmasan.
Órákon keresztül bogozták ki az apró szálakat, de az egyik végét megragadva csak erősebb lett a hurok, a másikon pedig enyhült a csomó. Semmit nem haladtak, de mind a kettőjük fejében, a kép egyre jobban kirajzolódott.
Yeo nem szerette volna, hogy elváljanak. Őszintén ragaszkodott ahhoz a férfihoz, akit rajongásig szeretett. Mégsem érezte már magát biztonságban mellette. Nem érezte azt, hogy nekik közös a jövőjük. Már nem érzett semmit, csak egy elöregedett első szerelmet.
A férfi idő közben rádöbbent, hogy ő semmiképpen nem akarja elengedni a nőt. De mivel Yeongan arca határozottságot tükrözött, így Jun Hong félre dobta a saját érzéseit, elengedve a nőt. Megszületett a döntés.

Azonban mielőtt egy utolsó búcsút mondtak volna egymásnak és Zelo elhagyta volna a házat, valamit a nő kezébe nyomott majd azzal együtt egy puszit az előtte álló arcára.
-Remélem végigolvasod. -lépte át a küszöböt, majd Yeo már csak az ajtó csukódására figyelt fel.
Lepillantott a kezében pihenő aprócska fehér borítású könyvre, és hirtelen megállt tüdejében a levegő. Ez volt az a dolog, amit sosem engedett meg neki férje, hogy megnézze.
Lassan visszacsoszogott a nappaliba, majd felnyitotta.
Az első oldal üres volt. Tovább lapozott és megpillantotta Jun Hong gyönyörű kézírását. Mohón falni kezdte a hangulok sokaságát.

"Ahh, hol is kezdjem. Egy lány. Egy külföldi, idegen lány. Az egyik Szöuli koncertünkön szúrtam ki. Alacsony, de arca meseszép. Remélem nem hallotta akkor, ahogy megcsuklott a hangom, hiszen csakis rá tudtam koncentrálni. Eszméletlen.
A fellépés után odafutottam hozzá és megszólítottam. Mivel koreaiul nem értett, így angolul makogtam neki valamit. Ő megértette már a fél mondataimat is, és ő is épp oly nehezen válaszolt, mint ahogy én kérdeztem. Habár megértem. Hülye voltam, és behúztam az egyik terembe. Szegénykémre a szívbajt hoztam. Minden esetre, a nevét és a telefonszámát megszereztem. HWAITING MAKNAE! "

Ért az első bejegyzés aljára. Szemei megteltek könnyel már annyira, hogy az egész csak egy elmosott massza volt. Lehunyta pilláit egy pillanatra, majd hagyta, hogy forró könnyei arcát égetve hulljanak egymás után.
-Elengedtelek. -suttogta maga elé.
Megtörölte pulóvere ujjával szemeit, majd tovább lapozott. Több lapot átugrott, csak pár feljegyzést olvasott végig.

"YEO! Annyira csodálatos és aranyos. Érte képes lennék feladni mindent. Érzem. Ő a tökéletes. Hetente tanítom koreaiul, hiszen kiköltözött ide, de beszélni még nem tud. Az is egy külön történet, hogy hogyan lógok el mindig. A srácok már aggódnak miattam. De érte bármit. A fellegekben járok. Most, és vele együtt mindörökké. "

Írta a következő, hónapokkal későbbi feljegyzés. Az emlékek egyre jobban feszítették bensőjét. Habár lelke határtalan, ezúttal a fájdalom mégiscsak határt talált a határtalanon.
-És én elengedtelek. -sírt a nő, majd tovább lapozott.

"Felbontottam a szerződést. Igen. Sikerült! Ma végre új életet kezdhetek.... VELE! " - Majd tovább lapozott.
"Az esküvőnk. Beszéljenek ezúttal a képek helyettem. "

Ez alatt az egy sor alatt, apró képek sokasága tárult fel. Pillanatképek, miket nem a fotóalbumok őriznek. Önfeledt, boldog és legfőképpen együtt töltött pillanatok. Yeo érezte, ahogy szíve kihagy egy ütemet.
-És én végleg elengedtelek. -könnyei már átáztatták a vékony lapokat, de a hangulok ugyan olyan jól látszódtak.  Egyre jobban fájt neki, de mégis tovább olvasta.

"Yeo egyre többet faggat arról, hogy mit írok ide. Ha ezt a könyvet egyszer elolvasná, én biztos elásnám magam. Hiszen... Azt kell hinnie, hogy én rendíthetetlen vagyok. Igaz?
Mindenesetre, a mi házasságunk tökéletes. Sőt... Még annál is tökéletesebb.! " -hajtott tovább, majd tovább.

"Nem értem. Hazaér és már veszekszik. "Ez nem itt volt! Miért nyúltál hozzá?! Minek vagy útban?" - csak ezeket hajtogatja. Ha nem is mondom, de fáj. Sokszor a lelkembe tipor, de elnézem. Elfelejtem, mert szeretem! "

-És én végleg elengedtelek? -kérdezte magától, kisírt szemekkel. Már nem volt több könnye amit elsírhatott volna. A fájdalom nem enyhült, de szeme már kiszáradt. Elfogytak a könnyek.

"Drága Yeongan. Ezt a pár sort röptében írom. Éppen most döntöttük el, hogy elválunk. Csak hogy tudd... Én nem akartam elválni. Mikor azt mondtam az oltár előtt, hogy örökre szeretni foglak, én ezt komolyan is gondoltam. Talán nem vagyok az az ember, akit neked ígértek az istenek.
Talán csak én nem érdemlek meg egy olyan tökéletességet mint amilyen te vagy.
De ha könnyeimet nem is engedem hogy lásd, kérlek csak annyit tarts észben. Szeretlek most, halálomig és MINDÖRÖKKÉ. "

A nő kezéből kiesett a könyv, majd vörös, megdagadt szemeivel mit sem törődve kirohant a házból. Nem tudta, hogy merre megy, csak annyit, hogy valahova mennie kell. Rohant és rohant. Utcát utca követett, egy érzés után futott. Egy régi érzés után, mi most újra rátalált.
Végül jó pár sarokkal arrébb, egy hatalmas, de mégis ismerős hátat látott meg. Gyorsított, de a következő érzés már csak az volt, ahogy nekicsapódott ennek a hatalmas hátnak.
Kezeit átkulcsolta a férfi derekán és elcsukló hangján megszólalt.
-Kérlek. Ne hagyd, hogy végleg elengedjelek! -szorította magához Jun Hongot.

Az éjszaka elfedett mindent. Szinte már semmit sem lehetett látni, azt viszont érezte, ahogy Zelo magához szorítja a nő apró kezeit és a sötétségbe suttogja.
-Hiszen most sem hagytam.