Elhinni...

Az eső lassan szemerkél, a nap pedig elbújt szégyenében. Kint mindent sár borít, a szél bele-belekap a fák csupasz ágaiba és táncra hívja őket.
Mondd, miért terheli lelkem még az idő is? 
Idebent, a kandallóban lassan parázzsá égő fahasábok fájdalmas sírása tölti be a házat. A dohányzóasztalon lévő forró tea gőze fölszáll a mennyezetig, majd eltűnik. Elillan, megszűnik.
Mondd, miért nem lehetek olyan mint a felszálló pára?
Egy elnyűtt melegítőnadrág és egy ronggyá hordott póló van rajtam, min egy ősrégi kendő, mit még dédnagyanyám kapott az ő nagymamájától. Hajam kifésületlenül van kusza kontyba kötve, arcomra már rászáradt a lesírt szemfesték.
Mondd, miért utál még a tükör is, hogy a kegyetlen valóságot mutatja? 
Szívemben tőrök begyógyulatlan sebei, abból kikanyarított darabok.
Önmagamat ócsárolom, s téged védelek, holott épp ésszel ezt fordítva kéne tennem.
Mondd, miért lett lelkem hirtelen ilyen nehéz? 

Felemelem a kis bögrét, mi oly türelmesen várt eddig az asztalon és számhoz emelem. Belekortyolok és hagyom, hogy testem átvegye a melegét. Kissé kesernyés a benne lévő gyógyszertől, de már nem is érdekel. Ez tizedannyira sem rossz mint az, amit legbelül érzek.
Észrevétlenül ürül ki a csöppnyi edény, s halkan kacagni kezdek.
Min is nevetek? 
Már nem tudom. Nem is érdekel. 
Kezeimet lecsapom az ülőgarnitúrára, a tea megmaradt pár cseppje szétfolyik rajta.
Kit érdekel? Majd megszárad!
Halk kacarászásom nevetésbe növi ki magát, majd később már szinte röhögésbe.
Mi is annyira vicces? 
Minden! Az a kép rólam még a középiskola utolsó évében. Az a szál rózsa ott a sarokban, amit még az első randinkon kaptam tőled. 
De hát... Miért is nevetek ezen? 
Szemöldököm összevonom és mérgesen meredek a tőlem pár méterre lévő komódra.
Ez felháborító! Mit képzeltél, hogy ide jöttél? 
Nevettél és átöleltél. Miért? 
Azt suttogtad, hogy szeretsz, majd intettél és elmentél. 
Faképnél hagytál a sötét lakásban és nem jöttél vissza. 
-A francba veled! -ordítom, majd a kezemben lévő kis bögrét a falhoz vágom. Hatalmas csattanással érintkezik vele, majd darabokban a padlóra hull. Szemeim kikerekednek.
Mit tettem? 
Kezem szám elé kapom és könnyek szöknek szemembe.
A bögre... A bögre, amit tőled kaptam.
Ijedten pattanok föl és rohanok oda, hogy összeszedjem a pár milliméteres szilánkokat. Érzem ahogy éles szélük egyre több csíkot vág a tenyerembe, de nem érdekel. Kitartóan szedem, s a parkettát vér és könnycseppek kezdik borítani.

Hirtelen elfog a szédülés és beletenyerelek a milliónyi szilánkba, hogy támaszt találjak. Látásom elhomályosul, ezúttal nem a könnyek miatt.
Fejem sajog és furcsa zümmögést hallok. Idegesít. Mindjárt szétfeszít. Fáj.
Újra nevetek. Vicces ez az érzés, tényleg az. Milyen szép mélyvörös a padló. 
Saját véremben tapicskolok és élvezem ahogy a kis foltokból egyre nagyobbak lesznek.
Majd újra sírok és rád gondolok. Miért mentél el? 
Zokogok és már a levegőt is csak akarattal tudom venni. Fejemben újra hangokat hallok.
Ajtó nyitódást. -Hallucinálok
Lépéseket. -Hallucinálok
Egy ismerős hangot. -Hallucinálok
Újabb lépteket. -Hallucinálok
-Úristen! Kana! Megint túladagoltad? -szól újra a hang a fejemben, majd hirtelen valami hozzám ér. Undorodva ugrok el onnan és a földre vetődök sikítva. Tehetetlenül kapálózok.
Újra itt van valami. Bántani akar. 
-Segítség! -kiáltok reménykedve, hogy valaki megmentésemre siet. Szemeimet behunyom és várom a csodát.
-Kana.. Ne félj! Én vagyok az, _____. -hallom meg azt a nevet, mi észhez térít.
-_____! -sikítok, de ezúttal nem a félelemtől. Te voltál az.
-Igen. Itt vagyok. -hajolsz le hozzám és átölelsz.
-Itt hagytál, elmentél. -zokogok tovább.
-Egy órára mentem el a boltba. -simogattad a fejem.
-Nem igaz. Már egy hete nem láttalak. -markoltam meg gallérodat. Nem érdekelt, hogy mindened véres lesz.
-Nem. Pontosan egy órája láttál. Letettem a gyógyszered az asztalra és kértelek, hogy vedd be. Emlékszel? -mosolyogsz rám. Rosszul érzem magam. Érzem, hogy ez nem őszinte mosoly. Ez egy olyan mosoly, amivel akkor néznek rád, mikor azt hiszik, hogy megőrültél.
-Én nem őrültem meg! -sipítom és mellkason váglak.
-Tudom drágám, tudom. Gyere, lemossuk a sebeidet! -állsz föl velem és a fürdőbe vezetsz. A kád szélére ülök, hol te lekezeled a sérült testrészemet.
-Milyen szép... -meredek a lefolyóban lévő vércsíkokra. -Gyönyörű vörös. -elmélkedek, míg te némán állsz fölöttem és gézzel betekered végtagom.
A nappaliba megyünk, hol leülünk, majd a telefonhoz nyúlsz. Én az ablak felé fordulok és a kinti világban kezdek gyönyörködni.
-Jó napot! Doktor úr, megint túladagolta az ideggyógyszert. Igen. Értettem. Viszem. -tetted le a készüléket majd megfogtad a combom gyengéden.
Tudtam, hogy mi fog következni. A már százszor lefutott kör.
-Nem hiszed el, hogy normális vagyok. -ráztam a fejem mosolyogva.
-Én elhiszem. -húztál magadhoz. -A világ nem hiszi el. 

Életre kel(l) /Myungsoo/

Mi lett a mindenem?
   Mi adott nekem minden nap jobb kedvet?
      Mitől kapta, nekem minden nap újabb erőt?
        Mi adta meg nekem a másik, hiányzó felemet?
Az az egy dolog, amit a legeslegkönnyebben elveszíthettem...

A homokos tengerpart a már jól ismert és hőn szeretett hangulattal várt azon a nyáron is. A forró aszfalt égette meztelen talpam miközben rohamléptekkel tartottam a kis kávézó felé. A víztől pár méterre, az út szélén állt a hely, hova minden nyáron az első utam vezetett.
-Nao! -vágtam ki az épület bejárati ajtaját és bekiáltottam rajta, nem érdekelt, hogy gyakorlatilag minden vendég a telefonjáért nyúl és hívja a pszichoterápiai intézetet a szomszéd városban. Beljebb léptem, de a megszokott illat és látvány hiányzott.
Üres, fehér falak és festékszag. Sehol egy árva lélek, sehol a finom kávéillat és eltűntek a vendégek.
Hova lett mindenki?
-Segíthetek? -lépett ki a régi konyhaajtón egy magas, velem egykorú fiú. Kék kantáros nadrágja és fehér rövid ujjú pólója sárga plecsnikkel voltak tele, mik festékfoltoknak tűntek.
-Elnézést. -hajoltam meg. Még mindig a küszöbön álltam, és nem is szándékoztam elmenni addig, míg kérdéseimre választ nem kapok. -Én Naokot keresem.
-Ó, a régi tulajt. -mutogatott egy festőecsettel. -Visszamentek a barátjával Japánba.
-A barátjával? Vissza? -húztam össze szemöldököm. -És nem szólt? Megállj, Nao, jössz te még az én utcámba. -dörmögtem magam elé, de mint kiderült a barna fiú is hallotta, mivel felkuncogott. -Rendben, köszönöm. Elnézést a zavarásért! További jó munkát! -hajoltam meg ismét, majd sarkon fordultam és lebaktattam a kis fateraszról.
-Várj! -hallottam magam mögül egy hangot. Vissza fordultam és a terasz korlátján támaszkodó kék nadrágos fiú mosolygott rám.
-Igen? -kiáltottam vissza, míg kezemet a homlokomhoz tettem napellenzőként használva azt.
-Mi a neved? -kiáltotta ő is.
-Az nem lényeg. -válaszoltam.
-Hol laksz? -kérdezte.
-Az sem lényeg. -kezdett idegesíteni. -Egyéb kérdés amire úgyis a 'Nem lényeg.' választ kapod?
-Van. Mikor látlak legközelebb?
-Mikor újra beégek előtted, akárcsak most. -intettem, majd megfordulva visszarohantam a nyaralónkhoz.

-Hölgyem, a palacsintája. -tette le elém a pincér a reggelim. Bólintva megköszöntem, majd nekiláttam elfogyasztásának. Szerettem itt reggelizni, hiszen ezt csak ilyenkor, nyáron tehetem meg. Most úgy érezhettem magam, mint egy film szereplője, vagy legalábbis valami ilyesmi.
Miután elpusztítottam mindent ami a tányéromon volt, fizettem és elindultam a célomnak kiszemelt bejárati ajtóhoz. Kiérve azonban nem a friss, tiszta, tengeri levegő, hanem egy erős mellkas csapott meg.
-Áuu!- hőköltem hátra orromat fogva, miből elkezdett a vér szivárogni.
-Jaj, istenem! Bocsáss meg! Nem volt szándékos! -nyomott arcomhoz egy zsepit, mit végül elvettem. Fölnéztem megsebesítőmre és valószínűleg ugyan olyan eldeformált fejem lehetett, mint neki. Ha nem fájt volna az arcom, még röhögtem is volna rajta.
-Semmi baj. Megesik az ilyen. Velem speciel mindig... -legyintettem.
-Kiengesztelésül meghívhatlak egy italra? -bökött fejével a mögöttem lévő ajtóra. Hátra néztem, mintha nem tudnám, hogy mi van mögöttem, majd felsóhajtva visszanéztem azokba a hatalmas boci szemekbe, mik oly gyönyörűen csillogtak. Egy percre még az önuralmam is megingatták.
-Áhh, nem szükséges. Tényleg semmiség. -legyintettem megint. -És ha most megbocsájtasz... -hajoltam meg, majd kikerültem, de karomnál fogva visszarántott maga elé.
-Miért van az, hogy akármennyire jó fej akarok lenni, te mindig lekoptatsz? -fonta össze karjait mellkasa előtt.
-Mert nem szeretem az ilyen srácokat mint te. -húztam szám sarkát fölfelé, egy önelégült mosolyra.
-Milyenek az olyan srácok mint én? -az ő arcán egy sejtelmes, félmosoly ütötte fel fejét.
-Virágfiúk. -vágtam neki oda szárazon, majd elsétáltam mellette és ott hagytam.

Ez a fiú emlékeztetett valakire. Valakire, akire nem éppen jó dolog hasonlítani. Arra a személyre, aki átvert, megtört és faképnél hagyott.
Arra az emberre, aki az első szerelmem volt.

Dacosan baktattam a víz felé, magamban végigpörgetve az összes emléket, amit azzal a fajankóval szereztem. Az összes jót, mik már feledésbe merültek, és az összes rosszat, mik az idővel egyre jobban elhalványultak. Egyedül az utolsó, a legnagyobb baklövése maradt meg bennem ugyan úgy, mint akkor, mikor megtörtént.
-Állj már meg! Mi vagy te, versenyló? -hallottam magam mögül azt a hangot, mit most pont nem kellett volna.
-Mit akarsz? -mordultam rá és orromtól elvettem a zsepit. Már nem vérzett szerencsére.
-Nono, a versenylóból párduc lett. -vigyorgott.
-És ha nem akarod, hogy a párduc valami olyat tegyen, amit megbánsz, jobb ha nem hergeled. -sétáltam tovább, míg ő jött utánam.
-Oké, oké, értem. De valamit szeretnék mondani. Lehet, hogy...
-Nem. -vágtam a szavába.
-Lehet, hogy...
-Nem.
-Lehet, hogy..
-Még mindig nem.
-Figyelj már rám! -ragadott meg vállamnál fogva és maga felé fordított. Szemei lyukat égettek az enyéimbe, mérges tekintete meg kell hagyni, eléggé ijesztő volt. Nagyot nyeltem, majd hagytam, hogy kifejtse mondandóját. -Szóval, lehet, hogy te ismersz olyan embereket akik hasonlítanak rám. De! Minden ember más. A szüleid sosem mondták, hogy ne ítéld meg a könyvet a borítója alapján? Szerinted én nem érdemelnék egy esélyt? Egy tiszta lapot, amit nem más mocska piszkít be? Nem rám haragszol, hanem arra, aki rosszat tett veled. Én tegnap láttalak először, nem hinném, hogy akár előző életemben a károdat okoztam volna. Így ha gondolkodtál, akár igent is mondhatnál a meghívásomra. -lágyult el hangja az utolsó mondatnál. Elgondolkodtam és sajnos arra kellett jutnom, hogy igaza van. Így huzakodva, de elfogadtam.

Kedvtelenül és kételyekkel tele indultunk vissza. Leültünk egy asztalhoz, majd rendeltünk egy-egy italt.
-Ma már elárulod a neved? -könyökölt az asztalra.
-Nem akarom. -fontam össze karjaim mellkasom előtt, míg hátradőltem a széken.
-Miért? -mosolyodott el. Valószínűleg érezte, hogy bármit mondok, ő tud rá egy frappáns visszavágást.
-Mert ha elárulom, egy lépéssel közelebb leszünk egymáshoz. És ez az amit igazából nem akarok. -forgattam szemeimet.
-Hahó, tiszta lap. -integetett arcom előtt, mire nagyot sóhajtottam.
-Naeun. Shin Naeun.
-Én Myungsoo vagyok. Kim Myunsoo. De mindenki csak L-nek hív.
-A Death Note-os L? -kerekedtek ki szemeim. Igen, világhírű anime függő vagyok, szinte mindenről egy-egy anime jut eszembe. Ezt is Nao drágának köszönhetem.
-Nem, csak simán L. -nevetett fel.

Érdekes, de egy órát varázsütés szerűen beszélgettünk el Myungsooval. Habár még mindig nem csíptem, de már egész normálisan álltam hozzá magához az emberhez. A végén még talán az is kiderül, hogy normális.
Áhh, az lehetetlen. Minden virágfiú ugyanolyan.

Eltelt egy nap, eltelt két nap, eltelt egy egész hét, és L-t képtelenség volt levakarni rólam. Már néha paranoiára utaló jeleim is voltak. Végül addig harcolt, míg egy randiba bele nem mentem. Ez a gyerek tényleg nem ismerte a nemleges válaszokat ha róla és az ő érdekeiről volt szó.
-Nani! -integetett a parton.
-Mondtam, hogy nem szeretem ha Naninak hívsz. -intettem vissza.
-Pedig annyira aranyos. Illik hozzád. -mosolygott.
-Ez egy japán kérdőszó. Ugyan, kérlek. -fújtattam.
-Nem vagy könnyű dió. -sóhajtott. -De szeretem a kihívásokat. -vigyorgott, majd átdobta vállamon egyik kezét.
-Én nem holmi videó játékban élek, ahol a tökéletes kinézetű, de belül üres, hologram karakterek elfogadják a magamfajta 'kihívásokat'.
-Szóval tökéletes kinézetű? - nevetett fel, mire észbe kaptam és magamban ötször elástam magam szégyenemben. Elszóltam magam.
Igen, L totálisan az esetem volt, de ebből a szempontból az a személy is, aki egy életre megtanított az elővigyázatosságra.
-Hagyjuk. -legyintettem. -Hova megyünk?
-Csónakázunk picit a naplementében. -mutatott maga mögé, ahol pár méterre tőlünk egy kis csónak állt a parton.
-Nocsak, a kis romantikus. -nevettem el magam. -De ötletes. Talán egyedül így nem randiztam még itt.
-Látod? Ez egy jel, hogy mi lelki társak vagyunk..
-Vagy nem. -nyújtottam rá a nyelvem, majd a csónak felé vettem az irányt. Ő csak szórakozottan mosolygott és utánam futott.

Hirtelen egy furcsa hang ütötte meg a fülemet. Olyan szomorú... olyan keserves... olyan... sírós.
Egy kislány guggolt a parton, térdeit átölelve zokogott.
Mihelyst Myungsoo meglátta, már nem érdekelte, hogy egy randin van. Odarohant és beszélni kezdett hozzá, mire a kislány felnézett. Oda mentem én is.
-Mi a baj? -simogatta meg a lány vállát.
-Az anyukám.. -mondta elcsukló hangon.
-Mi történt vele? -faggatta tovább L.
-Elvesztettem. -zokogott a lány tovább.
-Gyere, megkeressük. Addig nem nyugszunk, amíg meg nem találjuk. -kapta föl karjaiba a négy éves forma kislányt a fiú, majd elindult vele az egyik partszéli boltocska felé.
Csodálattal a szívemben és meghatottan néztem utánuk. Ez egy olyan tett volt a fiútól, amit nem néztem volna ki belőle. Egy önzetlen és lovagias dolog.
Talán igaza van, és mégsem olyan mint a többi...
Végül a randinak fújtak, hiszen egy órán keresztül kerestük a kislányt kereső anyukát, de meglett. Az idő elromlott, mi pedig már annak is örültünk, ha haza tudtunk menni. Ennek ellenére L még hazakísért.
Ez a nap tele volt kellemes csalódásokkal.

Végül az elmaradt randi bepótolódott és megsokszorozódott. Azután a nap után nem úgy néztem rá, mint az első szerelmem alteregójára, hanem úgy, mint egy olyan fiúra, aki megérdemli a szeretetet. Így következett be az, amit az elején olyannyira nem akartam.
Beleszerettem.

-Nani! -üdvözölt immáron egy hetes barátom. Magához húzott és szorosan tartott ölelésében. -Nem akarom, hogy elmenj. -fúrta arcát vállamba.
-Én sem akarok elmenni.- döntöttem fejem mellkasának. -De kilenc hónap múlva újra látjuk egymást. És akkorra talán már itt is maradhatok. -próbáltam vigasztalni, mi inkább szólt magamnak, mint neki. Könnyekkel küzdöttünk mind a ketten, de míg én nem törődve velük kiengedtem őket, Myungsoo szorgalmasan nyelte vissza őket.
-Igen. Mert mi örökre együtt leszünk. -tört meg a sziklagát, kiengedve a sok, eddig visszatartott könnyet.

Akkor még nem tudtam, hogy mit takar az örökké szó, és miért hullottak azon a délutánon olyannyira azok az addig még sosem látott könnyek.

Én visszatértem a nyüzsgő fővárosba, L pedig ottmaradt a tengerparti kisvárosban. Telefonszámot, e-mail címet és még csak lakcímet sem cseréltünk, mondván nagyobb öröm lesz egymást látni a következő találkozásunkkor. Ez is az ő ötlete volt, én pedig beleegyeztem.
Az iskolám utolsó évét úgy tettem meg, hogy a szüleim csak akkor láttak, mikor elmentem, hazajöttem vagy éppen enni mentem le. Ha nem tanultam, nem tudtam nem Myungsoora gondolni és nem ócsárolni magamat, amiért belementem ebbe a hülye ötletbe. Leírhatatlanul hiányzott. A szívem szakadt meg érte, de várnom kellett. Viszont a sok tanulás szín ötös eredménnyel járt és plusz egy nyelv középfokú nyelvvizsgájával.
Volt időm még a japán nyelvtudásom is fejleszteni. Talán ezért akarta így Myungsoo?
Azt akarta, hogy a tanulásra összpontosítsak és ne rá?
Meglehet.

Végül kilenc és fél hónap után feloldódott a szívemet fogságban tartó kalitka zárja és szabadon repülhettem oda, ahova mindennél jobban vágytam.
Myungsoo karjaiba.
Odaérve ki sem pakoltam, csapot, papot otthagyva rohantam a régi kávézó helyére épült lakás felé, majd mint pontosan egy éve, berontottam az ajtón.
-L! -kiáltottam el magam. Csörömpölés hallatszott, majd az egyik szobából egy kislány lépett ki. Kikerekedett szemekkel bámult rám, majd elkiáltotta magát.
-Anyu! Itt a néni! -ennek hallatán, egy középkorú nő lépett a kislány mögé.
-Áh, már vártunk. -mosolygott barátságosan.
-Mi... Mi ez az egész? -remegtek meg lábaim. -My... My... Myungsoo hol van? -dadogtam. Reméltem, hogy nem azt mondja a nő, mi számomra egy újabb lándzsát jelentett volna a szívemben.
'Megcsalt'. 'Talán ez az ő gyereke'. 'Összejött egy ilyen nővel'. 'Átvert'.
-A fiúcska... -szakította félbe a gondolkodásomat. -A fiúcska ezt hagyta itt neked. -nyúlt maga mellé, ahol egy komódon porosodó lap volt. Megfogta és odahozta nekem.
-Sajnálom. -mondta végül szomorúan. Nem megbánás ült az arcán, hanem őszinte sajnálat.
De miért?
-Rendben. Köszönöm. -mondtam neki, meghajoltam, majd kisétáltam a levéllel együtt. Mereven bámultam magam elé.
A gyomrom liftezni kezdett, a torkom pedig elszorult. Izmaim elernyedtek és képtelen voltam felnyitni a kezemben lévő levelet. Lábaim meg sem álltak a tengerpartig. Leültem egy eldugottabb helyen, majd kényszerítve magamat, föltéptem a borítékot.

"Drága Nani!
 Tudod, vicces dolog itt ülni és levelet írni neked, holott nem is tudom a címed. Most január van és az idő pocsék. Habár kint nemszeretem-idő van, a szívem mégis melegség járja át, hiszen téged őrizlek benne. Téged és az irántad érzett szerelmem. Tudom, tudom. Erre is csak azt mondanád, hogy 'Nocsak, a kis romantikus.', mint mindig. Rettentően hiányoznak a nyári napok, mikor úgy kellett harcolnom tűzzel-vassal érted. És hiányzik az a pár nap, amit a barátodként élhettem meg melletted. Ne ijedj meg kérlek! Ne utálj meg azután, miután végigolvastad a levelem. Csak erre kérlek. Szerelmem..
Nem is tudom, hogy kezdjek neki. Te most Szöulban lehetsz a barátaiddal, a családoddal vagy éppen bárhol máshol, bárki mással. Én azonban itt ülök és várlak. De nem tudok örökké várni. A test múlandó, de a lélek marad.
Beteg vagyok.
Leukémiával diagnosztizáltak májusban. Túl gyorsan épül le a szervezetem. Ez már az utolsó stádium, ahol az ópiumgyógyszer sem enyhíti a fájdalmaim, csak az, mikor rád gondolok. Rád és arra, hogy mi mindent szerettem volna megtenni éred.
Kíváncsi vagy rá, hogy miért jöttem ide?
Miután a kemoterápia sem segített, csak rontott a helyzeten, abbahagytam a felénél és eldöntöttem, hogy boldogan fogom leélni még azt az időt, mit kapok a jó Istentől. Egy tengerpartra szerettem volna jönni, mi nem olyan jelentős turisztika szempontjából és itt lehúzni a maradék időm. Árva gyerek lévén már magamról gondoskodhattam mivel a tizennyolcadik életévem betöltöttem. Így kerültem ide. Álmomban sem gondoltam volna, hogy egy olyan embert sodor mellém a sors, ki első látásra ennyire lekötött. Őszintén, senkit sem szerettem még életemben úgy, mint téged. Te három hónap alatt képes voltál azt elérni, mi másoknak három év alatt nem ment. Különleges vagy. Az az ember, aki nem a külsőmért szeretett, hanem a belsőmért. Talán ezért is harcoltam ennyire érted. Utáltad a kinézetemet, utáltad, hogy hasonlítok valakire. Ezért tudom azt, hogy te engem szerettél. Mikor nyáron újra visszajössz, én talán már csak a nap sugaraiban ölelhetlek át. De mégis...
Boldog vagyok, hiszen megtaláltam azt akit mindvégig hiányoltam. Az embert, aki megtanított élni a halál torkában. Aki miatt egészségesnek szerettem volna érezni magam minden egyes pillanatban. Aki miatt... élni szeretnék még két életnyit. De ha már többet nem láthatsz, ne aggódj. Én leszek a napsugár, mi reggel az arcod cirógatja.
Én leszek a kávéillat, mi megtölti a konyhádat.
Én leszek a melegség, mi szívedben szétárad.
Nani, drága kérdőszavam, Szeretlek örökre!
                    Kim Myungsoo

Sírva borultam térdeimre, míg könnyeim záporától már pacákat sem láttam a külvilágból.
Hisz tudtam...
Volt egy virágfiú, aki azzal a szóval az ajkán halt meg, hogy: Szeretlek.