Elhinni...

Az eső lassan szemerkél, a nap pedig elbújt szégyenében. Kint mindent sár borít, a szél bele-belekap a fák csupasz ágaiba és táncra hívja őket.
Mondd, miért terheli lelkem még az idő is? 
Idebent, a kandallóban lassan parázzsá égő fahasábok fájdalmas sírása tölti be a házat. A dohányzóasztalon lévő forró tea gőze fölszáll a mennyezetig, majd eltűnik. Elillan, megszűnik.
Mondd, miért nem lehetek olyan mint a felszálló pára?
Egy elnyűtt melegítőnadrág és egy ronggyá hordott póló van rajtam, min egy ősrégi kendő, mit még dédnagyanyám kapott az ő nagymamájától. Hajam kifésületlenül van kusza kontyba kötve, arcomra már rászáradt a lesírt szemfesték.
Mondd, miért utál még a tükör is, hogy a kegyetlen valóságot mutatja? 
Szívemben tőrök begyógyulatlan sebei, abból kikanyarított darabok.
Önmagamat ócsárolom, s téged védelek, holott épp ésszel ezt fordítva kéne tennem.
Mondd, miért lett lelkem hirtelen ilyen nehéz? 

Felemelem a kis bögrét, mi oly türelmesen várt eddig az asztalon és számhoz emelem. Belekortyolok és hagyom, hogy testem átvegye a melegét. Kissé kesernyés a benne lévő gyógyszertől, de már nem is érdekel. Ez tizedannyira sem rossz mint az, amit legbelül érzek.
Észrevétlenül ürül ki a csöppnyi edény, s halkan kacagni kezdek.
Min is nevetek? 
Már nem tudom. Nem is érdekel. 
Kezeimet lecsapom az ülőgarnitúrára, a tea megmaradt pár cseppje szétfolyik rajta.
Kit érdekel? Majd megszárad!
Halk kacarászásom nevetésbe növi ki magát, majd később már szinte röhögésbe.
Mi is annyira vicces? 
Minden! Az a kép rólam még a középiskola utolsó évében. Az a szál rózsa ott a sarokban, amit még az első randinkon kaptam tőled. 
De hát... Miért is nevetek ezen? 
Szemöldököm összevonom és mérgesen meredek a tőlem pár méterre lévő komódra.
Ez felháborító! Mit képzeltél, hogy ide jöttél? 
Nevettél és átöleltél. Miért? 
Azt suttogtad, hogy szeretsz, majd intettél és elmentél. 
Faképnél hagytál a sötét lakásban és nem jöttél vissza. 
-A francba veled! -ordítom, majd a kezemben lévő kis bögrét a falhoz vágom. Hatalmas csattanással érintkezik vele, majd darabokban a padlóra hull. Szemeim kikerekednek.
Mit tettem? 
Kezem szám elé kapom és könnyek szöknek szemembe.
A bögre... A bögre, amit tőled kaptam.
Ijedten pattanok föl és rohanok oda, hogy összeszedjem a pár milliméteres szilánkokat. Érzem ahogy éles szélük egyre több csíkot vág a tenyerembe, de nem érdekel. Kitartóan szedem, s a parkettát vér és könnycseppek kezdik borítani.

Hirtelen elfog a szédülés és beletenyerelek a milliónyi szilánkba, hogy támaszt találjak. Látásom elhomályosul, ezúttal nem a könnyek miatt.
Fejem sajog és furcsa zümmögést hallok. Idegesít. Mindjárt szétfeszít. Fáj.
Újra nevetek. Vicces ez az érzés, tényleg az. Milyen szép mélyvörös a padló. 
Saját véremben tapicskolok és élvezem ahogy a kis foltokból egyre nagyobbak lesznek.
Majd újra sírok és rád gondolok. Miért mentél el? 
Zokogok és már a levegőt is csak akarattal tudom venni. Fejemben újra hangokat hallok.
Ajtó nyitódást. -Hallucinálok
Lépéseket. -Hallucinálok
Egy ismerős hangot. -Hallucinálok
Újabb lépteket. -Hallucinálok
-Úristen! Kana! Megint túladagoltad? -szól újra a hang a fejemben, majd hirtelen valami hozzám ér. Undorodva ugrok el onnan és a földre vetődök sikítva. Tehetetlenül kapálózok.
Újra itt van valami. Bántani akar. 
-Segítség! -kiáltok reménykedve, hogy valaki megmentésemre siet. Szemeimet behunyom és várom a csodát.
-Kana.. Ne félj! Én vagyok az, _____. -hallom meg azt a nevet, mi észhez térít.
-_____! -sikítok, de ezúttal nem a félelemtől. Te voltál az.
-Igen. Itt vagyok. -hajolsz le hozzám és átölelsz.
-Itt hagytál, elmentél. -zokogok tovább.
-Egy órára mentem el a boltba. -simogattad a fejem.
-Nem igaz. Már egy hete nem láttalak. -markoltam meg gallérodat. Nem érdekelt, hogy mindened véres lesz.
-Nem. Pontosan egy órája láttál. Letettem a gyógyszered az asztalra és kértelek, hogy vedd be. Emlékszel? -mosolyogsz rám. Rosszul érzem magam. Érzem, hogy ez nem őszinte mosoly. Ez egy olyan mosoly, amivel akkor néznek rád, mikor azt hiszik, hogy megőrültél.
-Én nem őrültem meg! -sipítom és mellkason váglak.
-Tudom drágám, tudom. Gyere, lemossuk a sebeidet! -állsz föl velem és a fürdőbe vezetsz. A kád szélére ülök, hol te lekezeled a sérült testrészemet.
-Milyen szép... -meredek a lefolyóban lévő vércsíkokra. -Gyönyörű vörös. -elmélkedek, míg te némán állsz fölöttem és gézzel betekered végtagom.
A nappaliba megyünk, hol leülünk, majd a telefonhoz nyúlsz. Én az ablak felé fordulok és a kinti világban kezdek gyönyörködni.
-Jó napot! Doktor úr, megint túladagolta az ideggyógyszert. Igen. Értettem. Viszem. -tetted le a készüléket majd megfogtad a combom gyengéden.
Tudtam, hogy mi fog következni. A már százszor lefutott kör.
-Nem hiszed el, hogy normális vagyok. -ráztam a fejem mosolyogva.
-Én elhiszem. -húztál magadhoz. -A világ nem hiszi el.