Mindenki meg tud változni... /Changjo/

"A szerelemben áldozatokat kell hozni. Azt, hogy félre tudod-e söpörni a büszkeséged, vagy akárcsak a makacsságod a másik érdekében... már te döntöd el. "

/Nirva/                             

-Édes! Gyere, nemsokára kezdődik a film! -kiáltott be a konyhába Changjo. 

-Sietek! -szaladtam ki egy-egy bögre forrócsokival a nappaliba és leültem mellé. Kezébe adtam az agyag edényt, majd köszönetképpen egy puszi csattant arcomon. Mosolyogva összenéztünk, majd egyszerre kortyoltunk bele a forró italba. 

-Édes... -szól a reklám közben bizonytalanul. 

-Hmm? -fordítottam felé fejem kíváncsian. 

-A haverokkal megbeszéltük, hogy elmegyünk egy buliba holnap... Chunji legénybúcsúja lesz. Tudod. A gyerekkori haverom. 

-Igen, ismerem. -bólintottam aprót. -És hova mennétek? -fordítottam fejem újra a TV felé. 

-Hááát... -vakarta meg tarkóját zavartan. -Tudod...

-Ugye nem?! -kaptam rá tekintetem. Homlokom összeráncoltam, hisz tudtam a választ. 

-De ez lesz az utolsó... -magyarázkodott. 

-Azt hittem, hogy ezt már megbeszéltük. A minap is veled volt tele az összes hírlap. -tettem le a bögrém a kis asztalra. -Ha elmész, én végleg itt hagylak. A múltkor is ezért költöztem haza. -álltam fel mérgesen. 

-Kérlek, ne menj! -fogta meg csuklóm. -Nem megyek el. -húzott vissza magához és átkarolt. 

-Nem azt mondtam, hogy ne menj. -döntöttem fejem mellkasára. -Csak azt, hogy oda ne menjetek. Hisz a múltkor is mit csináltak... Az italodba kevertek valamit és egy hétig ki voltál ütve. Ez azon a helyen rendszeres. Csak azt nem értem, miért nem záratták már be. 

-Tudom. -simogatta a hátam. -De a fiúk máshova nem akarnak menni. 

-Sajnálom, hogy ilyen vagyok... de féltelek. -bújtam hozzá még jobban. 

-Tudom. Ezért szeretlek ennyire. -mosolyodott el. 

A film elkezdődött, mi pedig nem ejtettünk több szót erről a témáról. 

Művésznevén Nirva, polgári nevén JongHyun, becézve Changjo, az egyik legrosszabb hírű idol volt Koreában. Egyik buliból a másikba ugrott, botrányos partiképekkel és kiesett hetekkel, hónapokkal. Ez ment egészen addig, míg egy kisebb dedikálásra sor nem került. 

Rajongótábora lassacskán egyre több embert vesztett a meggondolatlan fiatal ficsúr nem létező magánélete miatt. A régen telt házas koncertekből pár ember lett, a dedikálásokon is alig jelentek meg. 

Az előbb említett dedikáláson megesett a lehetetlen. Egy rögtönzött program volt ez, melyre az emberek csak úgy odamehettek kedvük szerint. Pontos számadatot tudok mondani a jelenlévő rajongókról. 

Egyedül én mentem el rá. 

A felnőtteket nem érdekelte a mának élő, önpusztító életmódot folytató kisfiú, a fiatalokat pedig a szülei tiltották tőle. Mi így ismerkedtünk meg. 

Ennek már egy éve. 

Az első félévben még tűrtem, hogy minden külön töltött éjszaka után az újságokból tudok meg mindent ha nem tőle, de a második félévben már erősen megelégeltem. Egy alkalommal addig fajult, hogy hazaköltöztem a szüleimhez. 

Persze mint egy tündérmesében, Changjo utánam jött és azt ígérte, megváltozik. 

Azóta betartja az ígéreteit. Ha menni akar valahova, megkérdez és hallgat rám. Azt érzem, hogy valóban szeret. Szívből, igazán... 

Mióta velem van, a rajongói kezdenek újra visszatérni, és már jókat is hallani róla a hírekben. 

-Na? Az asszony nem enged? Bánhatod öcskös! A világ legjobb buliját hagyod ki! De ha neked így jó, akkor éld az életed unalmasan. -hallgatjuk másnap este az üzenetrögzítőnket, mikor visszaértünk a randinkról. -Ha igazán szeretne, elfogadna olyannak amilyen vagy. -beszél még mindig Chunji, mire Changjo idegesen felkapja a kagylót és beleordít. 

-Ti szerencsétlen barmok! Ő igenis szeret! Hogy honnan tudom? Ő rám gondol, és nem a pénzemre nem úgy mint a te menyasszonyod. Ő az angyalom, aki vigyáz rám. Pusztítsd csak magad.. Rám még szükségük lesz a gyerekeinknek. -csapta le idegesen a telefont. Hatalmas szemekkel ültem előtte a kanapén, és azt néztem, ahogyan liheg az idegességtől. Még sosem láttam ennyire kiborulni. Úgy ordított, hogy azt még a hallássérültek is tisztán hallanák. 

Mellé léptem, átkaroltam nyakát, és összeérintettem orrunkat. 

-Nyugodj le. -mondtam neki, hiszen ez általában hatásos. -Tudod, hogy csak azért mondta, hogy idegesítsen. Ne törődj vele. Te jó ember vagy. Viszont az utolsó mondatodon meglepődtem. -arcára hirtelen egy mosoly költözött, majd elnevettük magunkat. 

-Én sem tudom, hogy miért mondtam. Csak az jött, amit gondoltam. -karolta át derekam. -Annyira örülök, hogy vagy nekem. -szorított egyre jobban. 

-Ha ennyire szorítasz, nem leszek sokáig. -kapkodtam levegő után. 

-Jaj, bocsánat. Elragadtattam magam. -nevetett. 

Másnap mint vártuk, az újsággal együtt behívót kaptunk a kórházba. Chunji és a többi fiú teljes kómában feküdtek. A fiú ágya mellett ülve, Changjo féltő arcát nézve én mégis örültem. 

Örültem, hogy nem JongHyun fekszik előttem. 

Amiket tegnap a telefonba mondott Chunji, eléggé megviseltek lelkileg, ha nem is mondtam... most mégis sajnáltam. 

- ChanHee. -kezdtem beszélni a szoborrá vált testhez. - Remélem hallasz. Az orvos azt mondta, hogy megérted amit mondunk. Én vagyok Changjo haszonleső barátnője, aki nem engedte el veletek tegnap a buliba. Én tudtam, hogy mi fog történni, és őszinte leszek... Örülök, hogy nem ment veletek. Ha ő is így feküdne itt mint ti, nem élném túl. Látod... a te menyasszonyod még be sem jött. Sajnálom, hogy azt mondom.. De azon neked kéne elgondolkodnod, hogy melyikünk a haszonleső. Tudom, hogy önzőség így beolvasni neked, ilyen állapotban. De nem tudok parancsolni magamnak. Minden esetre remélem minél hamarabb felépültök, és ha ez megtörténik, szeretettel várunk titeket megünnepelni azt. Kérlek, ezentúl vigyázz magadra. -fejeztem be beszédem, ami kissé nyersre sikerült. 

-Chunji. -szólt hozzá ezúttal Changjo. - Tudom, hogy te sosem szeretted azokat a nőket akik felmerik vállalni a saját véleményüket. De ő pont ilyen mint hallottad, és én így szeretem. Sajnálom, hogy te nem találtad meg azt a személyt aki mellett tényleg elkötelezheted magad, hiszen szívből szeret. Az esküvőtök két nap múlva lesz. Ha nem tudsz felébredni addig, biztos vagyok benne, hogy a sors döntött így. Nem engedi, hogy egy olyan nőt vegyél el, aki nem rád figyel. Kérlek ne haragudj ránk, amiért ilyet mondtunk. De ez a kötelességem, hiszen még mindig a legjobb barátomnak tartalak. Remélem te is megtalálod egyszer a tökéletes nőt. Vagy NohRi válik azzá. Ahogy történik. Minden esetre épülj fel gyorsan, és látogass meg minket. Most megyünk. -állt föl Changjo és kiment. 

A napok teltek és Chunji lassan magához tért. Az esküvőt lefújták aminek a családja nem örült, de végül beletörődtek. Még nem volt alkalmunk meglátogatni, így éppen hozzá készültünk, mikor JongHyun bekiáltott hozzám.

-Édes!

-Igen? -vasaltam tovább az ingét. 

-Valaki jött... -letettem a vasalót, az ingét pedig fölraktam egy vállfára. Lassan kisétáltam, majd szemeim hatalmasra kerekedtek. 

Chunji állt a nappalink közepén egy csokor virággal. 

-Szia. -mosolygott aranyosan. 

-Szia. -léptem oda hozzájuk. 

-Ezt neked hoztam köszönetképp. 

-Mit köszönsz meg? -bámultam a virágokra meglepetten. 

-Azt, hogy észhez térítettél. Teljesen igazad volt, belátom. Remélem egyszer én is találok egy olyan nőt mint te. -nyomta a kezembe a csokrot. 

-Ez kedves tőled. -pirultam el kissé. 

-Te pedig vigyázz rá! Ritka az ilyen. -kacsintott barátjára. -De mennem kell. Még a szüleimet is megakartam látogatni. Még beszélünk és összehozunk egy találkozót! -integetett, majd Changjoval együtt a bejárati ajtóhoz sétáltak. 

Boldogan méregettem az imént kapott gyönyörű virágokat, majd szemem lassan levándorolt az asztalon fekvő újságra, ahol Changjo virított. 

" Nirva, a fiatal énekes megkomolyodott. Zűrös életét lecserélte egy csendesebb, szerelemmel teli élettre. A minap készített interjúban így mesélt róla:  Életem legszebb napja volt mikor megismertem. Ő az én őrangyalom, aki megmentett a pokol tüzétől. Miatta lettem ilyen, amilyen most vagyok. Köszönettel tartozom neki. És hogy mi a titkunk? Nincsenek titkaink. Ennyi az egész. A szerelemben áldozatokat kell hozni. Azt, hogy félre tudod-e söpörni a büszkeséged, vagy akárcsak a makacsságod a másik érdekében... már te döntöd el. "

~Hiszen mindenki meg tud változni, ha van kiért.

~~~~~~~~~~~~

Kedves Karolina! ^^
Meglepett, hogy te is kértél tőlem egy one shotot, de nagyon örültem neki :D 

Remélem neked is tetszett, és nem lett nagyon gáz.. ><
Köszönöm, hogy neked is írhattam :3

Csupán hobbi... /L.Joe/

Egyszer volt, hol nem volt, az üveghegyen és a kristálypalotán is túl, ahol a kurta farkú malac túr, élt egy lány.
Az élete csodás volt, tele kalanddal és beteljesült vágyakkal...

...Hát igen. Ez nem az a mese. Sőt.. Igazából ez nem is mese. Talán pontosabb fogalom, az "életem meghatározó részének története".
~
Mindenhol emberek amerre a szem ellát. Vége láthatatlan tömeg a butikoknál, és még hosszabb sorok a kis utcák boltjainál. Ezt a szezont utáltam a legjobban.. A nyári kiárusítások idejét.

Akárhova menni akartál, minimum egy órával előbb el kellett indulnod ahhoz, hogy csak fél órás késéssel érj oda.
Ebben az időszakban minden nő és férfi vérszemet kap, kapkodva a ruhák és kiegészítők után.
Persze volt akkora szerencsém, hogy a környék tele volt ilyesfajta üzletekkel, és a még tipikusabb véletlennek nem titulálható dolog pedig az volt, hogy a nekem kellő bolthoz végig kellett verekednem magam ezen a sereg emberen.
-Elnézést! Bocsánat! Vigyázat! Utat, átmennék! -kúsztam át a tömegen, mígnem elértem célom. Benyitottam a kis üzletbe, majd művészien kiterültem a padlón, mivel voltak olyan drágák a kint várakozó fajtársaim, hogy meglöktek a tolongásuk közepette.

Ebben az időszakban ez a bolt temetőnek is elment volna, hiszen egyetlen egy vendég ha akadt egy nap aki betért ide rajtam kívül. Nem ruhabolt volt, nem is étterem, és még csak könyvesbolt sem. Egy egyszerű művész -hétköznapi nyelven hobbi- bolt. Az én mennyországom.
-Add a kezed! -húzott fel az eladó, aki egyben a legjobb barátnőm is. -Ma a szokásosnál is többen vannak. -nézett ki az ablakon, ahol csak egy emberekből álló tengert lehetett látni.
-Ne is mondd! -poroltam le magam. -Valószínűleg itt kell elkészítenem a megrendelést. -indultam el festékeket keresve.
-Mit rendeltek? -érdeklődött.
-Akvarell képet. -húztam a szám. Az összes festék közül, az akvarellt utáltam a legjobban.
Hobbim a festés, aminek hála elég jól keresek, hisz rendelésre tájképeket készítek.
-Az a bal szélső polc legalján... -mutatta, mire odatotyogtam és levettem a nekem kellő színeket. -Ha ennyire nem szereted, miért nem mondtad vissza? -értetlenkedett fancsali arcom láttán.
-Mert a pénz az pénz. Minden won kell a lakbérre. -baktattam az ecsetek felé, majd elővettem egy A3-as lapot és leültem az egyik sarokba, egy éppen szabad asztal mellé. -Nem lesz baj ha a tulaj megtudja, hogy itt festek? -néztem fel barátnőmre.
-Amíg megveszed azt amit használsz, addig egy rossz szava sincs. -ült le mellém, majd nézni kezdte, ahogy alakítok hegyeket, völgyeket, tavakat és erdőket. Az eredmény szokatlanul jól sikerült. Még magamat is megleptem. De ha már a festék ezúttal kegyes volt hozzám, az idő semmiképp sem.
Már lassan négy óra lehetett, pedig már reggel kilenckor ott voltam.
Az idő is egy érthetetlen, furcsa dolga az univerzumnak.

A polcokhoz léptem, majd válogatni kezdtem.
-Miben segíthetek? -mondta mögöttem Min. Elmosolyodtam, majd kihúztam egy nekem tetsző keretet, és megszólaltam.
-Mióta vagy ilyen hivatalos velem? -fordultam meg, de amint ránéztem, arcomról lefagyott a mosoly.
Min csak értetlenül bámult rám, mellette egy magas, barna hajú, alapjáraton helyes fiúval.
Elvörösödtem szégyenemben, habár nem volt akkora baki. Abban a minutumban mégis óriási égésnek fogtam fel. -Ömmm. Azt hittem, hogy nekem szóltál. -vakartam meg zavartan a tarkóm, és kellemetlen mosoly költözött arcomra. -Csak folytassátok... -legyintettem, majd a kép felé fordultam és elkezdtem beletuszkolni a keretbe.

Hiába álltam nekik háttal, magamon éreztem az idegen srác perzselő tekintetét. Már szinte lyukat égetett a hátamba.
Dolgom végeztével a kasszához sétáltam, és letettem az immár bekeretezett művem az asztalra és számolgatni kezdtem.
-Na mennyivel leszel ma rövidebb? -sétált felém mosolyogva Min. Az idegen még mindig ugyan ott állt, és csak nézett. Már-már én éreztem magam kínos helyzetben.
-Többel, mint gondolnád... -fordultam újra az asztal felé, és fizettem. Miután végeztünk, elköszöntem Mintől és a kijárat felé vettem az irányt. Ugyanakkor az ajtóhoz érve, egy kemény mellkasba ütköztem. Kizárásos alapon, egyetlen egy személy lehetett a torlasz. A fiú.
-Ezt te festetted? -mutatott a kezemben lévő képre. Arcára csodálat ült ki, ami nagyon jól esett.
Egy apróbb elismerés, mégis sokat jelent.
-Igen. -mosolyodtam el, és a képet kezdtem szemügyre venni. Míg én munkám gyümölcsében gyönyörködtem, újra valami furcsa érzés kerített hatalmába. Mikor felnéztem, rá is jöttem, hogy miért. Az idegen nem a festményt nézte, hanem engem.
Zavartan megköszörültem a torkom.
-Nos, én akkor.. -hajoltam meg kissé, de az előttem álló személy a szavamba vágott.
-Nekem is tudnál festeni? - meglepetten emeltem fel fejemet.
-Persze... -bólintottam még mindig kissé zavartan. - Milyet?
-Holnap ha ráérsz, elviszlek arra a helyre. Hidd el, tetszeni fog! -mosolyodott el halványan. Eléggé gyanús figura volt, így rögtön rávágtam, hogy nem.
-Nyugi Byul! L.Joe rendes srác. -szólt oda nekem Min, aki eddig csendben figyelte a történteket. -Megbízhatsz benne. Már régóta ismerem, és a légynek sem tudna ártani. -kuncogott.
-Hát akkor... -vakartam meg a tarkóm. -Rendben. -egyeztem bele. L.Joe arcára édes mosoly ült ki, én pedig már világomat sem tudtam.
Ez az ember maga a megtestesült tökéletesség. Kívülről legalábbis...

Így kerültem ide, egy meghatározhatatlan magasságú dombra vagy hegyre.
Rájöttem, hogy madártávlatból festeni nagyon nehéz. Nekem legalábbis...
-Omo! Ez gyönyörű! -hajolt közelebb hozzám megrendelőm, hogy közelebbről is megvizsgálhassa művem.
-Köszönöm. De lennél olyan drága, hogy nem leheled tele a vásznat?- néztem rá szúrós tekintettel. Rögtön tett hátra három lépést és leült a fűbe.
-Valami zavar. -törte meg az idő közben közénk telepedett csendet. Fájdalmasan felsóhajtottam, és ránéztem.
-Ugyan mi? -kérdeztem.
-Te tudod az én nevem, de én semmit sem tudok rólad. -nézett szemeimbe.
-HaNeul. De a barátaimnak csak Hanny. -fordultam vissza munkámhoz. Valószínűleg elég volt neki csekély válaszom, hisz amíg fönt voltunk, nem igazán szólt hozzám. Ennek örültem is és nem is. Örültem, hisz nyugodtan dolgozhattam, de mégis zavart, mivel a csönd idővel kínossá vált.

Az órák peregtek, a festék fogyott, a látvány maradt, és a kép elkészült. Magam is megleptem ezzel a munkámmal, akárcsak a tegnapival.
-Én egy géniusz vagyok. -néztem elégedetten a tájat, majd a festményt. L.Joe felállt, majd mellém lépett. Szótlanul nézte a kis vásznat, ami megrémített. Ilyenkor már mindenkiből kibukik valami megjegyzés. Ő viszont nem szólt semmit...
Félve ráemeltem tekintetem, majd ugrottam egyet ijedtemben. A fiú csodálattal teli és meglepett arca elég ijesztő volt.
-Ez... Fenomenális. -nézett rám.
-Köszönöm. -húztam ki magam büszkén. -Azt hiszem, mehetünk haza. Egészen elgémberedett a lábam. -Álltam fel a kis székről, majd egy faág segítségével elmentem az autóig.
Hazafurikáztunk, és mind a ketten mentünk a saját dolgunkhoz. Napokig, sőt... hetekig nem hallottam felőle.
Mígnem egy délután megcsörrent a telefonom. Percekig csak bámultam az ismeretlen számot kiíró képernyőt, majd vonakodva, de felvettem.
Egy újabb kép rendelése... ráadásul tőle. Ugyan azt beszéltük meg mint a legelső képnél, és ez így ment hónapokon át.
Rendelt egy képet, elvitt a helyre és lefestettem. Idővel megismertük egymást, és jóban lettünk. Viszont mikor már a nyolcadik képét festettem, furdalni kezdett a kíváncsiság és egy gondolat.
-L.Joe. -szólítottam meg idegesen.
-Igen? -fordult felém, a mellettem ülő fiú. Szemem egy percre sem vettem le a régi, barokk épületről, amit aznapi feladatomként kaptam.
-Válaszolj őszintén. Te eladod a képeim? -húztam pár vonalat, majd ránéztem. Ő csak meglepetten vizslatott, ami számomra egyenlő volt egy igennel.
-Nem, dehogy! -kezdett a mentegetőzésbe.
-Akkor minek neked nyolc kép tőlem? Ennyire üres a falad otthon? -kezdtem vallatósra venni a figurát.
-Ha végeztél, megmutatom. -fordította vissza fejét a kastélyra. Belül az ideg marcangolt, hisz ez a válasz csak több kételyt keltett bennem.

Az utolsó ecsetvonások után fölálltam, de amilyen gyorsan megéreztem a magaslati levegőt, olyan gyorsan öleltem meg a földet.
L.Joe pedig már a hasát fogva röhögött a földön szerencsétlenségemen. Végül beláttam én is, hogy ez tényleg eléggé vicces helyzet, így elnevettem magam. Miután sikerült biztonságban, újabb esés nélkül fölállnom, hazamentünk. Azonban nem az én házamnál álltunk meg.
-L.Joe.. Hova hoztál? -néztem a magas lakóházra, ami előtt a jármű megállt.
-Azt ígértem, hogy megmutatom, hogy miért kellenek a képeid. -mosolyodott el. Kissé gyanús volt, de mit tehetek. A kíváncsiságom lesz egyszer a vesztem. Fölvezetett a hosszú lépcsősoron. Én speciel, mire felértem már a tüdőm is elhagytam.
-L.Joe... Kérlek. Menj le, és hozd vissza a vesém. Alattunk lehet vagy öt szinttel. -fogtam a hátam, mire a fiú csak elmosolyodott. -Hogy lehet, hogy te még csak meg sem izzadtál? -akadékoskodtam.
-Én már megedződtem. -kínlódott az egyik bejárati ajtó zárjával, míg végül kinyílt az ajtó.

Belépve azt hittem, hogy nem jól látok. Sőt.. Meg voltam róla győződve, hogy hallucinálok.
A hatalmas, egyetlen egy szobából álló lakásnak nevezett helyiség mogyoróbarna falai között nem voltak bútorok. Üres volt az egész, míg a földön kismillió kép feküdt. Mindegyik egy női arcot ábrázolt. Az összesen ugyan az az arc, csak más kidolgozással, beállítással. Közelebb lépve rájöttem...

Az összes képen én voltam. A hideg végigfutott gerincem mentén, és meglepetten kaptam fejem a mögöttem vigyorogva álló fiúra.
-Ezt... Te csináltad? -emeltem fel egy képet.
-Az összeset. -lépett mellém. -Ahhoz, hogy randira hívjalak nem volt elég bátorságom. Így ha hülye kifogással is, de melletted lehettem. És mivel én is művészlélek vagyok mint te, megörökítettem a Múzsámat. -mosolygott boldogan, majd felemelt egy képet, amit egy másik eltakart. -Ez a kedvencem. -adta kezembe.

Én voltam rajta, mint mindegyiken. Ezen viszont egy tengerparton ültem, mellettem L.Joeval, miközben a vöröslő naplementét néztük, ahogyan a víz alá bukik.
-Tudod mit? -mosolyodtam el. -Miért nem valósítjuk meg? Élőben talán jobban nézne ki. -mosolyogtam rá, míg ő meglepett, de mégis boldog arccal meredt rám. Hirtelen fel sem tudta fogni, hogy mit mondtam. Kisvártatva, mikor leesett neki, elképedve megfogta a vállam, majd szorosan magához húzott. Itt fordult a kocka, és én nem tudtam mit gondolni.

És most pedig... Üdvözletünket küldjük Hawaiiról, ahol már a mézes heteinket töltjük.

~~~~~~~~

Drága Neszti! ^^
Remélem elnyerte a tetszésed, és nem csalódtál bennem nagyot.
Igen, tudom, hogy nagyon sok idő után hoztam, de bízom benne, hogy megérte várni rá. :D
Köszönöm, hogy írhattam neked. :3