Idő tükör /EXO-Lay/

Emlékszel hogyan kezdődött minden?
Szerencsés baklövés volt, vagy csak a sors hozta így?
Melletted mindig ilyenek történtek. Az életem minden pillanatban felfordult, habár ezt sem bántam. Megsúgjak valamit ennyi év távlatából?
Őszintén hiányoznak azok a napok, mikor sosem tudtam előre tervezni, képtelen voltam melletted gyomor ideg nélkül megmaradni, de legfőképp az hiányzik, hogy nem érezhetem azt az édeskés parfümödet, mit már kilométerekre tőled éreztem.

A tükörből visszanéző személy gúnyosan mosolyog rám, míg azt sugallja: Megöregedtél.
Mint egy lázadó kiskamasz, rányújtom a nyelvem, majd megigazítom fejemen a kalapot.
Még hogy én, megöregedni. Cöhh. -fújtattam magamban, míg táskámért nyúltam és akaratlanul néztem vissza a még mindig rajtam szórakozó tükörképemre. Egyre mérgesebb lettem, miközben felmértem minden porcikáját, minden porcikámat. Igaza volt. Arcomon mély árkok jelezték korom előrehaladtát, szemem alatt el nem tűnő folt volt az a hatalmas karika. Bőröm kezdett megereszkedni és elvékonyodni, ráadásul minden nappal egyre alacsonyabb lettem. Hajam lassan őszbe fordult, csak pár kósza hajszál jelezte azt, hogy ez a hajtömeg régen mélyfeketeként pompázott.
Nevess csak, velem együtt vénülsz te is! -gondoltam magamban, majd elfordítottam fejem és kisétáltam az ajtón. Odakint a felkelő nap sugarai mentőövként érkeztek a meglehetősen zord tél utáni enyhe tavaszban. Habár a szél fújdogált, kellemes érzéssel töltött el ahogy arcomba csapott. Mélyet szippantottam a friss, hegyi levegőből, majd megfordulva bezártam magam mögött az ajtót. Megkönnyebbülve sóhajtottam fel minden megtett lépés után. A lombhullatók között ide-oda szálldogáló madarak, szökdécselő mókusok és hangosan zümmögő bogarak olyan biztonságérzetet nyújtottak, mint amilyet utoljára leánykoromban éreztem.
Akkor, mikor a hűvös szellő édes illatot hozott, mikor kezem karod köré fonódhatott.

Talpam alatt az erdei ösvény pora felverődött, de én megrendíthetetlenül topogtam a kitűzött cél felé. Nem tartott sokáig kikerülni a fahadból, hiszen keskeny erdőcske volt ez, igazából még annak is kicsi. Azonban több emlékem kötődik minden egyes rönkhöz és faághoz, mint amennyi fa van összesen Afrika őserdeiben. Kiérve, egy érintetlen mező került elém, mi tele volt pipaccsal és százszorszéppel. A piros és fehér virágok egyvelege annyi élményt juttatott eszembe, hogy fejemhez kellett kapnom és egy percre megállnom, nehogy elszédüljek.
Kevés idő, megannyi történet.
Egy nyár. -Ennyi időt kaptunk, hogy a másikkal tölthessük, nekem mégis ez jelenti az életem. Az a drága három hónap, mit már sosem kaphatok vissza.
Miután gondolataim rendeződtek fejemben, újra nekivágtam a rétnek, min keresztülgázolva egy hatalmas csokor virággal a kezemben kerültem ki.
Innen már egyenes út vezetett a kis faluba, hol a szokottnál nagyobb nyüzsgés volt.
-Naeun! -szaladt felém a település szélén egy pöttöm kislány.
-Annchi! -tártam szét karjaim és fölvettem azzal, mi nem volt tele virágokkal.
-Milyen szép! -ámult el a csöppség.
-Most szedtem. Szeretnéd? -nyújtottam felé a virágokat, mit ujjongva vett el tőlem, így másik kezemmel is őt foghattam. -Anyukád hol van? -kérdeztem, majd a házuk felé pillantottam. Minden nap, mikor erre jártam, ez a kislány futott elém, megölelt, majd beszélgetni kezdtünk vele és az anyukájával.
-Gyomlálja a keltet. -mondta, míg szemeit egy pillanatra sem vette le a kis csokorról.
-És mi ez a nagy nyüzsgés? Sosem szokott ekkora forgalom lenni. -néztem körül, hol megannyi ismeretlen arc köszönt rám. Felnőttek és idősek, kiket még sosem láttam. Mind boldogan siettek egyik helyről a másikra.
-Nem tudom. Tessék menni megnézni. Én megitatom a világokat. -szállt le karjaimból, majd befutott a kapujukon. Én pedig mit sem sejtve, elindultam a faluháza felé, hátha ott mondanak valami hasznosat.

A hirdetőtáblához hajolva semmi újat nem láttam, így tovább vizslattam a boldogan összeboruló embereket az utcán.
Mi történik? -kérdeztem magamtól mit sem érve ezzel.
-Naeun asszony! -szaladt oda hozzám egy fiatal nő. -Képzelje, visszatértek!
-Ugyan kik? -néztem rá döbbenten.
-A hadseregünk.. Apám és az összes katona akik harminc éve, hogy elmentek. Sikerült felszabadítani őket a fogolytáborból. -örvendezett a nő, kinek nevét sosem tudtam megjegyezni.
-Nem lehet. Ők már mind meghaltak. Harminc évet lehetetlen egy olyan táborban kihúzni. Jó esetben elestek a csatamezőn vagy megszöktek. De egy olyan helyen maximum a tizenöt év...
-Hát nézze meg a saját szemével... Most rohanok a kikötőbe, pár perc és partra szállnak. Az első hajó már megérkezett. Az én apám ezzel fog jönni. Talán magának is van valakije akire vár, hiszen maga akkoriban volt korombeli amikor besorozták őket. -intett a hölgy, majd elszaladt. Meredten bámultam a salakban maradt talpnyomot és gondolataim csak egy személy körül tudtak forogni. Nem, lehetetlen, hogy túlélte..
Hiszen ha életben lenne, már biztosan írt volna, vagy...

Hiába próbáltam magamban elfojtani a remény csíráját a valósággal, szívem mégis hevesen kalimpált és régen megöregedett ízületeim újra  futni vágytak. Rohanni akartak egészen a kikötőig. És bár a testem megöregedett, a lelkem ugyan olyan fiatal maradt, így megindultam az óceán felé.
Mire odaértem, már minden érkező leszállt. Volt aki szerettei nyakába borulva sírt és voltak akik még keresték a rokonaikat. Azonban ahogy az idő telt, úgy fogyatkoztak az emberek. Mindenki megtalálta azt akit keresett, kivéve egy embert. Egy öreg nőt, aki mert hinni a valóság tudta ellenére és akinek az utolsó reménye ezen a napon tört össze. Egy öreg nő, aki én voltam.
Mit sem törődve az aznapra eltervezett teendőimmel, hátat fordítottam a víznek, a kikötőnek és a reményeimnek. Lassú léptekkel araszoltam hazafelé tudomást sem véve a körülöttem lévőkről. Ha köszöntek én biccentettem, ha leszólítottak, csak bambán intettem és tovább sétáltam.
Ezért féltem reménykedni.
Ezért féltem feltépni azt a sebet, amit ennyi évbe telt betapasztani.
Ezért veszélyes bízni a fiatalkori reményeidben idősen is.
Ezért fáj annyira embernek lenni.
Az aszfalt pora lassacskán pipacsokba és százszorszépekbe csapott át. Életemben először vettem hasznát annak, hogy szemeimet becsukva is el tudtam igazodni az úton. Ebben az állapotban nem lenne szerencsés azokat az emlékeket felidézni amelyeknek hála ennyire jól ismerem ezt a helyet.
Hirtelen ismerős, édeskés illat csapta meg orromat. Nagyot szippantottam a levegőből és nagyot sóhajtottam.
-Még most se hagysz nyugodni? Miért érzem az illatod még akkor is, ha már nem vagy itt? -kiáltottam a semmibe.
-És hogyha itt vagyok? -szólalt meg egy férfi nem is olyan távolról. Egy érces hang, miben ismerős hangsúlyt véltem felfedezni. A rekedtség mögött egy rég nem hallott fiatalos hang bújt meg, mit még most is fel tudtam ismerni.
-Yixing? -nyitottam ki szemeimet ijedten. -De hát... Te meghaltál. -hitetlenkedtem és elindultam felé.
-Ohh, nem is tudtam. A fenébe, pedig annyira élőnek éreztem magam. -játszott, akárcsak egy színész.
-Istenem, ne viccelődj velem. Kérlek... -teltek meg szemeim könnyekkel és már nem tudtam őket visszatartani.
-Tudod, hogy sosem tenném.. -mosolyodott el és letörölt egy könnycseppet arcomról. -Sosem voltam még élettel telibb azóta amióta elmentem innen. -húzott magához szorosan. -Megfogadtam, nem emlékszel? Addig nem halok meg ameddig nem találkozunk újra..
-Én ne emlékeznék? -suttogtam magam elé, de ő is ugyan olyan jól hallotta. Szemeimet csukva tartva hagytam, hogy könnyeim keretezzék arcomat és nem fojtottam már vissza egyet sem. Hagytam, hadd mossák el azt a harminc évnyi bánatot, gyászt és keserűséget amit megéltem. Úgy sírtam, mintha ezzel újra megfiatalodhatnék, úgy remegtem, mintha visszakaphatnám azokat az éveket, és úgy zokogtam, mintha nem tudtam volna már ekkor, hogy ez csak egy álom.
Egy álom, amiből hamarosan kénytelen leszek felébredni. Egy látomás, ami minden születésnapomon eljön és emlékeztet arra, hogy miért gyászolok.

Szemeim lassan nyitom ki és elengedem a párnát, mit eddig markolásztam. Felállok, majd átöltözök és rendbe szedem magam. A tükörbe bele sem nézve suhanok át a házon, egyenesen át a kis erdőn, egészen a legnagyobb fenyőig, mi a rét szélén magaslott. A mellette álló kis fakereszt fölé hajolok és a rétről szedett csokrot mellé helyezem. Kezeimet végig simítom rajta és hangosan felolvasom a belevésett nevet.
"Zhang Yixing"
Szemeimbe újra könnyek szöknek és halkan suttogok magam elé.

Emlékszel hogyan kezdődött minden?
Szerencsés baklövés volt, vagy csak a sors hozta így?
Melletted mindig ilyenek történtek. Az életem minden pillanatban felfordult, habár ezt sem bántam. Megsúgjak valamit ennyi év távlatából?
Őszintén hiányoznak azok a napok, mikor sosem tudtam előre tervezni, képtelen voltam melletted gyomor ideg nélkül megmaradni, de legfőképp az hiányzik, hogy nem érezhetem azt az édeskés parfümödet, mit már kilométerekre tőled éreztem.

Rád hangolva /Lay/

A menetszél lágyan fújdogálta enyhén hullámos tincseimet, míg a megszokottnál kicsivel gyorsabban tettem meg utamat. Frissen vasalt ruhám kissé hozzám tapadt, sminkem pedig ugyan olyan volt, mint amikor elindultam otthonról.
...
Oké, oké. Hajam, mi mikrofonfrizurának nézett ki a sok kóctól, az esőtől vizes arcomra tapadt teljesen. Frissen vasalt szoknyám már az első kanyarban olyan volt mint amit most szedtek ki a kutya szájából, ráadásul a nélkülözhetetlen sárfoltok sem maradhattak le róla. Rohantam mint akit kergetnek, míg a sötét felhőből hatalmas esőcseppek potyogtak és szétmosták szemfestékemet. Két perc sem telt bele, de már ott is voltam, hiszen még egy olimpiai rövidtávfutó is megirigyelte volna a gyorsaságom. Azonban a külsőm a The walking dead című film élőhalottaival vetekedett. Míg életem legjobb idejét futottam, az utcasarkon álló biztonsági kamerák dokumentumfilmet csináltak arról, hogy hogyan csinálj egy normálisan kinéző nőből valami természetellenes teremtményt.Ebből valaki még meg fog gazdagodni, az biztos.

A lépcsőház előtt állva, a csengőt bámulva filóztam azon, hogy meg merjem-e nyomni azt a kis gombot, vagy sem. Mutatóujjamat lassan felemeltem, s úgy néztem tovább a kütyüt, mi ha ember lett volna, egész biztos paradicsom vörösre pirult volna. Hirtelen hajamba túrtam, hiszen valaki látszólag jött kifelé. Az elhomályosított üvegen legalább is csak egy fekete alakot láttam közelegni.
-Ez vagy egy ember, vagy egy dementor. A másodiknak talán most jobban örülnék. -futott át agyamon. Próbáltam úgy tenni, mint aki csak az eső elől húzódott a kis eresz alá, és az eget kezdtem kémlelni az ajtónak háttal állva. Kezem még mindig hajamban volt, hiszen pár gubanc erősen beleakadt, így már úgy néztem ki, mint egy skizofrén, aki saját magával veszekszik. Bravo. Ez is csak én lehetek.
Az ajtó kinyílt, majd egy ismerős és ebben a pillanatban csöppet sem várt hang szólalt meg mögülem.
-Ömm.. Annie. Nem szeretnél inkább bejönni? -éreztem hangjában a bizonytalanságot és a meglepettséget. Próbáltam magamra mosolyt erőltetni, csak hogy legalább az javítsa a képet, de ez helyett egy ezer wattos vigyor lett, majd megfordultam. Az előttem álló feketeség ijedtében hátrahőkölt és utána is csak mozdulatlanul meresztette rám kikerekedett szemeit. Felsóhajtottam, majd kiráncigáltam kezem hajamból.
-Igen, tudom. Hiába mondanám azt, hogy emberin néztem ki még mikor elindultam, ezzel a külsővel még én sem hinném el magamnak. És de, szívesen bemennék. -szólaltam meg, mire ő is visszatért ebbe a világba, pislogott kettőt, majd kijjebb tárta az ajtót, hogy be tudjak menni mellette.
-Tudtommal egy utcára laksz innen... Mi történt? -vezetett föl a lépcsőkön, míg én fejem lehajtva próbáltam kiszedni hajamból a görcsöket.
-Tudtommal mára kánikulát mondtak és nem vihart. Mivel kocsival fölösleges lett volna jönnöm, akárcsak bármilyen eszközzel, így gyalog jöttem. Csak idő közben míg kiértem a kapun, leszakadt az ég, az esernyőm felmondta a szolgálatot és jobbnak láttam, ha futva jövök. Így is sokat késtem. -magyarázkodtam. -Tudod, hogy az az elvem, hogy jobb késve érkezni, mint rondán.
-Hát, most erre a mottóra hadd ne mondjak semmit. -nevetett fel az előttem sétáló férfi. Válaszul erőtlenül hátba vágtam, de nem bírtam ki én sem nevetés nélkül. Ezt tényleg jól elszúrtam.

Nem kellett sokat mennünk a lakásáig, talán csak 6 emeletet. Lift nélkül. Futás után.
Majdnem hogy négykézláb vánszorogtam be a bejárati ajtón, míg a fitt ember ott mögöttem, csak vidáman és dudorászva bebaktatott. Egyedül az a tudat nyugtatott, hogy ő hozzá van szokva.
-Szerintem nem ártana, ha letusolnál mielőtt elkezdjük a munkát. -fordult felém, miután becsukta az ajtót és levette kabátját.
-Nem, teljesen rend... -magamra néztem. - Egyetértek. -sóhajtottam újra, de a hasam sem bírta ki, neki is közbe kellett szólnia. Akkorát kordult, hogy attól féltem, átkopog a szomszéd, hogy máshol lőgyakorlatozzanak.
-Én meg összeütök valamit addig. -nevetett fel.
-Köszönöm. -vakartam meg tarkóm kislányos zavaromban. Míg én még mindig az előtérben szidtam le magam a meggondolatlanságom miatt, addig ő villámsebességgel kerített nekem egy öt literes pólót és valami nadrágot és törölközőt.

***

A házat átjárta az az ismeretlen, de mégis nagyon finom illat, mi a konyhából jött. A serpenyő sistergése és a kések hangjai váltották egymást. 

Frissen és ezúttal normálisnak mondható külsővel álltam a szakács mellé, míg végignéztem azon a tömérdek dolgon, ami már kész volt, és azon a csekély öt fogáson, ami még készült. 

-Yixing...Te most egy hadseregre főzöl? -ámultam el. 

-Ahogy hallottam a hasad, szerintem te kiteszel kettőt is. -mosolygott. Távolabb álltam, és a pult másik végére sétáltam, de még szerencse, mert még így is a szívbaj jött rám. Az egyik serpenyőben hirtelen hús helyett lángok lettek. Pár pillanat után már újra a régi volt, de az a hirtelen ijedtség még mindig bennem volt. Az előttem serénykedő srác csak rám pillantott féloldalasan, majd elfojtott nevetése egyre hangosabb lett, míg végül röhögés lett belőle. 

-Az az arc.. -rázta a fejét, míg szeméből kicsordult könnyeit letörölte. 

-Túl hirtelen jött. -ültem le a pult elé. Akaratlanul is elmosolyodtam dallamos, lágy nevetésén. Férfi létére sokkalta szebb nevetése van mint sok nőnek. 

-Egyébként jól állnak a ruháim. Igaz, hogy még kétszer beleférnél, de nem rossz. -nézett rajtam végig, majd szemünk találkozott. Lányos zavaromban lehajtottam fejem és csak pislogtam a térdemen összefont ujjaimra. 

-De válassz, mit szeretnél. Bocsi, hogy csak ilyenek, de csak ennyire volt időm. -dörzsölte össze kezeit, míg száját elhúzta. 

-Én bőven beértem volna egy szimpla vajas kenyérrel is, nemhogy egy egész éttermi menüsorral. -futtattam át tekintetem az idő közben elém rakott tányérokon. Volt háromféle saláta, két fajta sült hús, pár szusi és aszalt gyümölcs. Mindenből raktam picit a tányéromra, és habár a felénél éreztem azt, hogy majd' szét durranok, azért megettem mindent amit kiszedtem, hiszen egyszerűen isteni volt. 

-Huhh. -dőltem hátra székemben, míg hasamat simogattam. Akárcsak egy jóllakott óvodás. -Ez elképesztő. Honnan tanultál meg így főzni? -néztem az előttem ülőt. Amíg ettem, csak állát kezére támasztva könyökölt az asztalon, és pislogás nélkül figyelte, ahogy befalok mindent. 

-Hobbi. Mivel elég sokat vagyok itthon mostanság, volt időm kicsit többet foglalkozni vele. -húzta végül száját mosolyra, mit viszonoztam. 

-De neki is kezdhetnénk akkor annak amiért már egy órája jöttem. -néztem a falon ketyegő órára. 

-Hogy elment az idő. -pillantott oda ő is, majd intett, hogy menjek vele. A nappaliba vezetett, honnan egy másik szoba nyílt. Az egyik sarokban egy versenyzongora, a másikban két akusztikus gitár és egy elektromos, mellette egy klasszikussal. Üres és teleírt kották hevertek egy kisebb díványon pár toll kíséretében. 

-Szóval itt van a te kis dolgozószobád. -ámuldoztam. 

-Ne hívd annak, az olyan lekezelő. Ez az életem, nem csak a munkám. Ez az én kis rejtekhelyem, ahova bármikor elvonulhatok és kiadhatok magamból mindent. 

-Azt látom. Ezeket mind te írtad, egyedül? -emeltem föl egy köteg kottát, mire ő csak bólintott. -Belenézhetek? -kérdeztem, mire ő csak megismételte előbbi válaszát. Fellapoztam, és néhány dallamsort eldúdoltam, míg párnak a szövegét motyogtam el. 

-Ezeket még egy éve írtam, nem olyan jók. Nem önfényezésből, de elég sokat fejlődtem azóta. -ült le. Követtem, és én is elhelyezkedtem mellette, míg szemeim véletlenül sem vettem le a lapokról. 

-Elsuhansz előttem, már megint rohansz. Vajon egyszer észreveszel? Nem hiszem. Olyan vagyok, mint bárki más. Egy senki a szürke hétköznapokban, akinek minden lépéseddel megdobbantod a szívét. -olvastam fel. -Ez nagyon jó.. -mutattam rá, míg elégedetten bólogattam és a szerzőre néztem. Tovább lapoztam pár oldallal, majd egy újabb szöveget kezdtem elemezni. - Minden véletlen összeütközéskor bocsánatot kérek, és abban reménykedek, hogy ezúttal több bátorságom lesz megszólítani. Mert minden véletlen összeütközésünk, szánt szándékkal történik. Mert egyetlen bocsánatkérésem sem őszinte, mikor megérintettelek. - Tényleg jók a dalok, bár szinte mindegyik, egy-két kivétellel arról szólt, hogy egy munkatársába szeret bele, akivel apránként megismerik egymást. -Nagyon tetszenek, bár a szituációk szinte mindig ugyan azok, csak egy lépéssel mindig közelebb van hozzá. -adtam kezébe a kivégzett kottatömböt, s egy újabbat vettem magam elé. Ezt is tüzetesen átvizsgáltam, ebben már többfajta történetű dal volt, de még itt is vissza-vissza tért ez a történetsorozat. -Mióta nem vagy itt, minden este újraálmodlak, de minden reggel újra megbánom. A szívemet a hiányod tölti be most már, egy fekete lyuk, egy üres gödör tele semmivel, mit lassan tölt tele a bánat. Ezeket simán játszhatnák a rádiók... -ámultam. -Olyan hangosan köszönök amennyire csak lehet, s mégis halkan motyogom, hogy szeretlek. Nem hallod, hisz ha meg is állsz, mindig csak a formalitás, a munka, vagy a sablonszövegek. Megkérdezed, hogy vagyok, s én azt válaszolom, hogy soha jobban. Pedig ordítani lenne kedvem, elkiáltani, hogy mennyire oda vagyok érted. -Ennek is a végére értem. -De miért mindegyik a viszonzatlan, vagy az eltitkolt szerelemről szól? -tettem le az asztalra. 

-Mert valahogy csakis a saját érzéseimre támaszkodtam abban az időben. Szívem szerint most is csak azokat írnám le amiket érzek, hisz azok a leghitelesebbek, de többszínűnek kell lennie egy zeneszerzőnek. A kedvenceim még mindig azok amiket így írtam, hiszen minden kedvenc dalban egy kimondatlan történet van. -adott választ. 

-De hát ezzel mondasz ki mindent. -értetlenkedtem. 

-Azt nem tudod meg, hogy kinek szól, azt sem, hogy mi lesz a vége. Egy állapotot mondok el, amihez egy történet kapcsolódik. -állt fel, majd a zongorájához sétált. Leült, állítgatta kicsit a székét, majd kezeit a billentyűkre helyezte. Lassan játszani kezdett valamit, majd megállt, és elkérte az első kottát, mit olvastam. Odaadtam, és megálltam a hangszer mellett. Letette a lapot a kottatartóra, rám nézett és szélesen elmosolyodott. Visszamosolyogtam, mire a kottára pillantott, s belekezdett. Hangja tökéletesen illet a dalhoz, minden hang olyan lett, amilyennek ő akarta, engem pedig hatalmába kerített a zene. Libabőrös lettem mindenhol, a hideg futkosott a gerincem mentén egész végig, majd a végén hiányérzetem lett. Az a hiány, mikor egy gyönyörű dal befejeződik, te pedig hallgatnád még tovább. A következőért nyúlt, majd azt is eljátszotta. Ezzel sem voltam másképp, bár ez jóval pörgősebb volt, így már a lábam is járt, fejemet pedig a dal ritmusára döntöttem picit előre és hátra. Így folytatódott, míg az összes általam felolvasott szerzeményét elő nem adta. Miután eljátszotta mindet, megtörölte kezeit, majd felém fordult. Újra rám mosolygott, és az ajtóhoz sétált. Már azt hittem, hogy kimegy, mikor becsukta azt, és egy kisebb szekrény bukkant elő, mi eddig teljes takarásban volt. Kinyitotta az egyik fiókot, majd kihúzott belőle egy lapot. Mikor közelebb hozta, egy félig megírt dalt véltem rajta felfedezni. A kezembe adta, mire én átfutottam. 

-Nézd, ez jobb lenne egy oktávval mélyebben. -mutattam az egyik hangra, mire ő is eldúdolta magában és elismerően bólintott. Kerített egy ceruzát, majd átírta rögtön. Több csiszolásra már nem volt szüksége. 

-Ha tetszik, befejezhetnénk ezt. -ajánlotta fel, miközben arcom vizsgálta. A gondolataimat akarta kiolvasni belőle, hiszen úgy meredt rám, mint más emberek az eredeti Mona Lisára. 

-Ez tökéletes lesz. -néztem föl rá, mire elkapta tekintetét. -Akkor lássunk neki. Szóval a dallam megvan, már csak a szöveg hiányos. Hmm.. Eddig az van, hogy: 

A saját sorsom én alakítottam, 

Kezemben van még mindig minden ügyem.

Tudom, hogy egy nap te is itt leszel, 

Hiszen te vagy a csoda, a végzetem.

Napról napra egyre közelebb lettem,

Talán észre sem vetted, hogy is tettem.

Minden veled töltött percben rájövök, 

Te vagy az, kiért folytatni érdemes.

Veled minden más, 

Könnyebb a munka, 

Nehezebb a légzés,

Bizonytalan a lépés,

Lassan szeretnélek szeretni, 

Lassan szeretnélek ölelni, 

Lassan szeretnélek mellettem tudni,

Lassan szeretnék veled megöregedni. 

-Igen. Eddig jutottam. -fogta állát. 

-Hmm.. Mondjuk... 

Ha lent is vagyok, érted feljutok,

Hiszen veled erősebb is vagyok.

Minden vallomásom neked súgom álmomban,

Éber vagyok...  Valami ilyesmi... -vontam meg vállam egy rögtönzött rész után. 

-Nem rossz, bár a vége elég furcsa. 

Ha lent is vagyok, érted feljutok, 

Hiszen veled még erősebb vagyok. 

Minden vallomásom neked súgom, 

Melletted álmomban is éber vagyok.   Így? -javított ki. 

-Nekem tetszik. Jó lesz. -mosolyogtam, hiszen könnyebb vele dolgozni, mint gondoltam. Valahogy tökéletesen egymásra vagyunk hangolva. 

-Akkor mondd a következőt is, én pedig kiegészítem. -láttam rajta is a lelkesedést. 

-Rendben. -bólintottam. - Akkor.. 

Hozzád húz a szívem már régóta,

Az első találkozásom veled, 

Nem lehetett az sem véletlen, 

Akárcsak x+x a négyzeten. 

-Hogy mi? -nevetett fel az utolsó sor hallatán. 

-Többre nem telt. -nevettem vele. 

-Valahogy az első sor sandít benne. 

Még mindig emlékszem mindenre,

Mint az első találkozásomra veled, 

Nem lehetett az sem véletlen, 

Akárcsak x+x a négyzeten.

-Ez így korrekt. -csaptam össze kezeim. -De szabad megkérdeznem valamit? -néztem rá bizonytalanul. Ő csak meglepetten rám sandított, majd felém fordult. 

-Csak tessék. -mosolyodott el. 

-Ki az a lány, akiről ennyit írtál és írsz a mai napig? -tördeltem az ujjaim zavaromban. Nem tudtam leplezni. Túl sok érzést kellett kordában tartanom. Féltékenység. Zavarodottság. Egy pici düh. Remény. Szomorúság. Azonban mégis valamilyen szinten boldog voltam a mai nap történtek miatt. 

-Őszintén válaszoljak, vagy azt mondjam, amit hallani szeretnél? -húzta föl szemöldökét. Ránéztem, és rögtön tudtam. Tudja, hogy tetszik nekem. Tudja, hogy azért tudtam folytatni a dalt, mert így érzek iránta. Azonban egy pillanatra elgondolkodtam. Melyiket mondja? Az így is túlfeszített idegszálaim nem bírták volna az igazságot. 

-Mondd azt, amit hallani szeretnék. -kértem. 

-Nem ismered. -sütötte le tekintetét és térdeit kezdte fixírozni.

-Értem. -fátyolosodott el tekintetem, de nem hagytam, hogy kiguruljon egy könnycsepp sem. Eleve reménytelen helyzet volt, akkor miért is reménykedtem? 

-Mi a baj? -nézett hirtelen rám ijedten. 

-Semmi. Tényleg semmi. Csak tudod... Ma elütötték a macskám és annyira hiányzik. -kezdtem el sírni. Tudtam, hogy átlátszó duma, de úgy tűnt, bevette. 

-De neked nincs is macskád. -döbbent le, bennem pedig egy percre megfagyott a vér. 

-Ezt honnan tudod? -hagytam abba mindent egyszerre. Sírást, önsajnáltatást és légzést. 

-Hogy ne tudnám? Hiszen szinte mindent tudok rólad. -nevetett fel. 

-De azt hittem, hogy sosem figyelsz mikor meséltem neked az ilyesmiket. Azt hittem, hogy csak úgy csinálsz mint aki meghallgat, csakhogy könnyebb legyen a lelkemnek mikor kipanaszkodtam magam. -töröltem le könnyeimet. 

-Hogy ne érdekelne az akit szeretek? -nézett rám értetlenül. 

-Mondd még egyszer! Azt hiszem bedugult a fülem, vagy félre hallok. Az előbb mondtad, hogy nem ismerem. De várj.. Én azt kértem, hogy azt mondd, amit én szeretnék. Ez nagyon nem az. Én azt szerettem volna, hogy azt mondd amit most mondtál. -gondolkodtam hangosan. 

-Tényleg? -húzta föl szemöldökeit. 

-Igen. Akkor miért azt mondtad amit? 

-Mert azt hittem, hogy neked csak kellemetlen lenne, és hogy viszonzatlan amit érzek. És nem azt kérted, hogy az igazságot mondjam. Ráadásul azt hittem, hogy már ránk ismertél.

-Na várj.. Akkor most tisztázzuk, mert belezavarodtam. Mi tényleg ennyire idióták vagyunk? -nevettem el magam. 

-Nem. Csak szimplán szerelmesek. -nevetett ő is és magához húzott.

Elhinni...

Az eső lassan szemerkél, a nap pedig elbújt szégyenében. Kint mindent sár borít, a szél bele-belekap a fák csupasz ágaiba és táncra hívja őket.
Mondd, miért terheli lelkem még az idő is? 
Idebent, a kandallóban lassan parázzsá égő fahasábok fájdalmas sírása tölti be a házat. A dohányzóasztalon lévő forró tea gőze fölszáll a mennyezetig, majd eltűnik. Elillan, megszűnik.
Mondd, miért nem lehetek olyan mint a felszálló pára?
Egy elnyűtt melegítőnadrág és egy ronggyá hordott póló van rajtam, min egy ősrégi kendő, mit még dédnagyanyám kapott az ő nagymamájától. Hajam kifésületlenül van kusza kontyba kötve, arcomra már rászáradt a lesírt szemfesték.
Mondd, miért utál még a tükör is, hogy a kegyetlen valóságot mutatja? 
Szívemben tőrök begyógyulatlan sebei, abból kikanyarított darabok.
Önmagamat ócsárolom, s téged védelek, holott épp ésszel ezt fordítva kéne tennem.
Mondd, miért lett lelkem hirtelen ilyen nehéz? 

Felemelem a kis bögrét, mi oly türelmesen várt eddig az asztalon és számhoz emelem. Belekortyolok és hagyom, hogy testem átvegye a melegét. Kissé kesernyés a benne lévő gyógyszertől, de már nem is érdekel. Ez tizedannyira sem rossz mint az, amit legbelül érzek.
Észrevétlenül ürül ki a csöppnyi edény, s halkan kacagni kezdek.
Min is nevetek? 
Már nem tudom. Nem is érdekel. 
Kezeimet lecsapom az ülőgarnitúrára, a tea megmaradt pár cseppje szétfolyik rajta.
Kit érdekel? Majd megszárad!
Halk kacarászásom nevetésbe növi ki magát, majd később már szinte röhögésbe.
Mi is annyira vicces? 
Minden! Az a kép rólam még a középiskola utolsó évében. Az a szál rózsa ott a sarokban, amit még az első randinkon kaptam tőled. 
De hát... Miért is nevetek ezen? 
Szemöldököm összevonom és mérgesen meredek a tőlem pár méterre lévő komódra.
Ez felháborító! Mit képzeltél, hogy ide jöttél? 
Nevettél és átöleltél. Miért? 
Azt suttogtad, hogy szeretsz, majd intettél és elmentél. 
Faképnél hagytál a sötét lakásban és nem jöttél vissza. 
-A francba veled! -ordítom, majd a kezemben lévő kis bögrét a falhoz vágom. Hatalmas csattanással érintkezik vele, majd darabokban a padlóra hull. Szemeim kikerekednek.
Mit tettem? 
Kezem szám elé kapom és könnyek szöknek szemembe.
A bögre... A bögre, amit tőled kaptam.
Ijedten pattanok föl és rohanok oda, hogy összeszedjem a pár milliméteres szilánkokat. Érzem ahogy éles szélük egyre több csíkot vág a tenyerembe, de nem érdekel. Kitartóan szedem, s a parkettát vér és könnycseppek kezdik borítani.

Hirtelen elfog a szédülés és beletenyerelek a milliónyi szilánkba, hogy támaszt találjak. Látásom elhomályosul, ezúttal nem a könnyek miatt.
Fejem sajog és furcsa zümmögést hallok. Idegesít. Mindjárt szétfeszít. Fáj.
Újra nevetek. Vicces ez az érzés, tényleg az. Milyen szép mélyvörös a padló. 
Saját véremben tapicskolok és élvezem ahogy a kis foltokból egyre nagyobbak lesznek.
Majd újra sírok és rád gondolok. Miért mentél el? 
Zokogok és már a levegőt is csak akarattal tudom venni. Fejemben újra hangokat hallok.
Ajtó nyitódást. -Hallucinálok
Lépéseket. -Hallucinálok
Egy ismerős hangot. -Hallucinálok
Újabb lépteket. -Hallucinálok
-Úristen! Kana! Megint túladagoltad? -szól újra a hang a fejemben, majd hirtelen valami hozzám ér. Undorodva ugrok el onnan és a földre vetődök sikítva. Tehetetlenül kapálózok.
Újra itt van valami. Bántani akar. 
-Segítség! -kiáltok reménykedve, hogy valaki megmentésemre siet. Szemeimet behunyom és várom a csodát.
-Kana.. Ne félj! Én vagyok az, _____. -hallom meg azt a nevet, mi észhez térít.
-_____! -sikítok, de ezúttal nem a félelemtől. Te voltál az.
-Igen. Itt vagyok. -hajolsz le hozzám és átölelsz.
-Itt hagytál, elmentél. -zokogok tovább.
-Egy órára mentem el a boltba. -simogattad a fejem.
-Nem igaz. Már egy hete nem láttalak. -markoltam meg gallérodat. Nem érdekelt, hogy mindened véres lesz.
-Nem. Pontosan egy órája láttál. Letettem a gyógyszered az asztalra és kértelek, hogy vedd be. Emlékszel? -mosolyogsz rám. Rosszul érzem magam. Érzem, hogy ez nem őszinte mosoly. Ez egy olyan mosoly, amivel akkor néznek rád, mikor azt hiszik, hogy megőrültél.
-Én nem őrültem meg! -sipítom és mellkason váglak.
-Tudom drágám, tudom. Gyere, lemossuk a sebeidet! -állsz föl velem és a fürdőbe vezetsz. A kád szélére ülök, hol te lekezeled a sérült testrészemet.
-Milyen szép... -meredek a lefolyóban lévő vércsíkokra. -Gyönyörű vörös. -elmélkedek, míg te némán állsz fölöttem és gézzel betekered végtagom.
A nappaliba megyünk, hol leülünk, majd a telefonhoz nyúlsz. Én az ablak felé fordulok és a kinti világban kezdek gyönyörködni.
-Jó napot! Doktor úr, megint túladagolta az ideggyógyszert. Igen. Értettem. Viszem. -tetted le a készüléket majd megfogtad a combom gyengéden.
Tudtam, hogy mi fog következni. A már százszor lefutott kör.
-Nem hiszed el, hogy normális vagyok. -ráztam a fejem mosolyogva.
-Én elhiszem. -húztál magadhoz. -A világ nem hiszi el. 

I can't let you go... /Chanyeol/

-Mondd ki hangosan, hogy mire gondolsz. Miért akarsz mindenképpen ennyire beteljesíteni egy ilyen lehetetlennek tűnő vágyálmot? -könyököltem térdeimre, míg az előttem mereven ülő, zavarodott fiút pásztáztam. Tekintetét egyik tárgyról a másikra kapkodta, míg percenként a hajába túrt. Ő maga sem tudta, hogy miért akarja megtenni ezt a lépést. 

-Mert ez az az út, amit számomra az égiek megírtak. Érzem. Tudom. -bátorodott föl annyira, hogy a szemembe merjen nézni. Állta vas pillantásom, ami végül nekem lett kellemetlen így egy nagy sóhajjal hátra dőltem a bőr ülőgarnitúrán és a mellettem díszelgő ablaküvegen keresztül merengtem tovább. 

-Azt, hogy az égiek mit írtak meg nekünk, nem tudhatjuk. Egyszerűen csak megtörténik. A sors hozza, és nem nekünk kell elmennünk beteljesíteni. -fontam össze karjaimat mellkasom előtt és újra a fiúra néztem. 

Ő csak sötétkék kötött pulóverjének alját gyürködte, arra várva, hogy feladom és elmegyek. De nem tehettem. Ez tényleg túl nagy falat lett volna neki. -Minél jobban kapálózol azután a  dolog után, amit a végzetednek hiszel, annál gyorsabban próbálod utolérni. Csak tudod, ez nem mindig a helyes irány. Hiszen lehet, hogy te azt hiszed, hogy egy lépéssel közelebb kerülsz hozzá, de valójában csak egy újabb arasszal hátrébb lépsz. Így aztán tenni akarsz még egyet, egy sokkal nagyobbat, hogy behozd a lemaradást. Elterelődik a figyelmed az apróbb dolgokról, mik azt a nagy egészt teszik ki, és végül már két arasszal hátrébb végzed. Ez pedig már az ördögi kör. Újabb lépéssel hátrább és hátrább kerülsz. Végül már a rajtvonal mögött integethetsz az általad végzetnek kinevezett valaminek. És míg az egyre halad előre, te egyre távolabb leszel tőle. Akárcsak az öreg busz, ami a sztráda melletti kis úton megy. Ha a sofőr versenyezni akar a mellette haladó autókkal, gyorsabban megy. De mivel a kerekek kopottak, a jármű pedig már csak ugyan roncstelepi behívót igényelne, előbb vagy utóbb leáll. És amíg a vezető kiszáll és megjavítja, addig az autók már rég elsuhantak. Hiába hajtana utánuk, már azt sem tudhatja, hogy merre kell mennie. Ez is csak egy ilyen döntés lenne. Ne tedd! 

-Szóval azt hiszed, hogy egy öreg busz vagyok, aki egy falu széli kátyús úton akar szembeszállni az autópályán áthaladó autókkal? Tényleg? Úgy beszélsz, mintha olyan idős és tapasztalt lennél, pedig egy idősek vagyunk. Könyörgöm. Érett, felnőtt férfi vagyok, nem egy rozsdás tragacs. Neked nincsenek álmaid? Vágyaid, amik a fellegekben tartanak, és amik hajtják az életed fogaskerekeit?- bátorodott föl hirtelen. 

-De igen, vannak. Habár egyik sem olyan elvetemült mint a tiéd.- hajtottam le fejemet. Kiengedett, hosszú barna fürtjeim eltakarták arcom. Szememből egy apró könnycsepp csordult ki, így pár hajszál hozzátapadt fehér bőrömhöz.- Vagyis csak voltak. -csináltam úgy, mintha csak a hajat söpreném ki szememből, pedig azt az apró, ugyanakkor sokat elmondó vízcseppet töröltem le. 

-Mit jelent az, hogy csak voltak? -vizslatott kíváncsian. Úgy nézett ki, mint egy túlméretezett kobold, azokkal az aranyos szemeivel. 

-Én nem kerültem bele az ördögi körbe, a sors mégsem azt az utat választotta nekem. Míg én a kis utcámban döcögtem a szekeremmel nem törődve a sztrádával, észrevettem egy olyan dolgot, ami nekem a sztrádát jelentette. De mivel ezt az utat csak egy autó hódíthatta meg, próbáltam én lenni az első. Mégis sikerült óvatosnak lennem. Olyannyira óvatos voltam, hogy egy másik kocsi megelőzött és elfoglalta azt az utat. Így kötöttem ki itt. De most nem azért ülök veled, mert az én szánalmas történeteimet akarom kifejteni neked, hanem a tiédet akarom megvitatni veled. 

A fiú fölállt, majd az ajtó felé sétált. Kiment, én pedig szó nélkül vártam. Pillanatok múlva egy kis üveggel állított be és a kezembe nyomta. Egy aprócska átlátszó üveg volt, papírral körülvéve. A kis papíron pár zsiráf és egy zebra mosolygott rám. Az üvegben krémes állagú, mégis folyékony ital díszelgett. 

-Tudom, hogy mikor kicsik voltunk, ez volt a kedvenced. Én sosem bírtam legyűrni a torkomon azt a bébipapiszerű gyerekitalt. De még most is ezt szoktad inni mikor szomorú vagy. -mosolyodott el és visszaült a helyére. 

-Te ezt honnan tudod?- forgattam az üvegcsét két kezem között, míg ijedten a fiút bámultam. 

-Ismerlek mint a rossz pénzt, már gyerekkorunk óta. Mindig ilyen sárgarépás lötty volt a kezedbe. Néha már féltékeny is voltam rá. Több hasznát vetted mint nekem. Legszívesebben betiltattam volna az összeset. Egyszer az egyiket el is ástam az óvoda homokozójába.- nevetett fel, ahogy én is. - Végül is beláttam, hogy egy ivólé legyőzött és hátrébb álltam. Amikor az a sárga lötty nem hallgatott meg, én hallgattalak meg. És mikor az az izé nem adott neked tanácsot, én segítettem mindenben. Mindig is azok után a zsiráfok után álltam. -húzta össze szemöldökét és mérgesen vizslatni kezdte a kezemben lévő üveget, mintha lézerpillantással fel akarná robbantani. -Tudod mit?! Add ide azt is elásom, mert megint mérges vagyok. -állt föl és jött hozzám közelebb. 

Magas alakja és manós arca még most is azt a csintalan kisfiút tükrözte aki legbelül lakozik benne. 

-Nem adom! Ez már az én szmötyim! -öleltem magamhoz a folyadékot. 

-Szmötyi? -állt meg keze a levegőben. 

-Igen. Azt hiszem, hogy új szót alkottam. Szóval el a kezekkel a szmötyimtől! 

-Igen? -tette le kezét maga mellé. 

-Igen- bontottam ki az üdítőt és gyorsan belekortyoltam. Az íze még mindig ugyan olyan volt, mint régesrégen. 

Visszarepülhettem az óvodába, a kis iskolába és az azokat követő éveimbe, amikor otthon, tanulás közben ittam ezt. Ez tényleg az az íz volt, mint régen. Azok, amiket én veszek, már nem ilyenek. Vagy csak azért, mert azokat már nem Chanyeol mellett iszom.  

-Ha ez a helyzet, akkor hozok be magamnak is egy szmötyit, mert már tényleg érdekel, hogy mit istenítesz benne annyira. -ment ki, majd jött vissza két palackkal. 

Levetette magát mellém és felnyitotta az egyiket. Félve méregette, egyik szemével belenézett, aztán még egyszer körbeforgatta. 

-Ha eddig nem haltál bele, hát én sem fogok. -rántotta meg vállát, majd meghúzta az üveget, ami abban a minutumban ki is ürült. Kikerekedett szemekkel néztem a mellettem ülőt, míg ő felhajtotta a másodikat is. -Ez tényleg isteni! Komolyan! Régen miért nem ittam meg? -elemezte újra az ital csomagolását. 

-Mert mindig azt mondtam neked, hogy ha megiszod, lány leszel. -nevettem el magam. Chanyeol emlékei is utat törtek maguknak lassan, majd ő is nevetni kezdett úgy, ahogy én. 

-Te már akkor sem voltál kispályás... -vigyorgott rám, miután abbahagytuk. 

-Te sem. Hogy áshattad el az üvegem? -vigyorogtam én is rá, de bár ne tettem volna. Tökéletes, baba arca olyan gyönyörű volt, mint eddig még soha. Engem pedig a tudat mart legbelül. Felemésztette az egész bensőmet. 

Ő nem lehet a tiéd.- súgta valaki odabent, és sajnos igaza volt. 

Elkaptam tekintetem, majd kislányos zavaromban az ablak melletti kaspón lógó növényzetet néztem. 

-A témához visszatérve. Nem engedhetem, hogy ezt tedd. Gondolj az egészségedre. A családodra. A szeretteidre.... Rám.... -sütöttem le tekintetem újra. 

-De ha ezt az alkalmat elhalasztom, több ilyen nem lesz. Éppen ezért olyan kockázatos. Éppen ezért érdekel annyira... 

-De ha megteszed ezt, talán már soha többé nem látunk viszont. - szememből újabb könnycsepp bukkant föl, amit ezúttal nem sikerült lepleznem. 

-De mi van akkor, ha ez az az út, amit te is felfedeztél az autópálya mellett? Ha elhalasztom, talán én is annyira bánni fogom, mint most te. 

-Ez két külön szituáció. Az én utam egy aszfaltútvolt, amit akkor aszfaltoztak frissen. Még szép, hogy megbántam. Ez viszont egy földút, tele kátyúkkal és veszélyekkel. Érezd a különbséget! 

Hirtelen kicsapódott a nappali ajtaja, majd hangos gyermekkacajok hangja szűrődött be. Három pöttöm kisfiú rohant be visongva, majd boldogan Chanyeol nyakába ugrottak. Őket követve egy nő lépett be a szobába, aki egy csókot váltott az apukával és leült mellénk. 

Igen. Nem ugyan az. Hiszen az én utam te vagy, de már egy másik autó elfoglalt. Azonban azt az öreg motort, ami ebben a nem túl vén tragacsban berreg, még mindig csak te tudod megdobogtatni. 

Hiszen lehet akármennyi akadály, lehet feleséged és gyermekeid, én szeretlek. Ha nem is mondhatom el, és nem is lehetsz az enyém,őrzőangyalként fogok mögötted maradni mind végig. 

Mert akármit teszek, én ugyan úgy szeretni foglak téged... 

Channie. 

Mindenki meg tud változni... /Changjo/

"A szerelemben áldozatokat kell hozni. Azt, hogy félre tudod-e söpörni a büszkeséged, vagy akárcsak a makacsságod a másik érdekében... már te döntöd el. "

/Nirva/                             

-Édes! Gyere, nemsokára kezdődik a film! -kiáltott be a konyhába Changjo. 

-Sietek! -szaladtam ki egy-egy bögre forrócsokival a nappaliba és leültem mellé. Kezébe adtam az agyag edényt, majd köszönetképpen egy puszi csattant arcomon. Mosolyogva összenéztünk, majd egyszerre kortyoltunk bele a forró italba. 

-Édes... -szól a reklám közben bizonytalanul. 

-Hmm? -fordítottam felé fejem kíváncsian. 

-A haverokkal megbeszéltük, hogy elmegyünk egy buliba holnap... Chunji legénybúcsúja lesz. Tudod. A gyerekkori haverom. 

-Igen, ismerem. -bólintottam aprót. -És hova mennétek? -fordítottam fejem újra a TV felé. 

-Hááát... -vakarta meg tarkóját zavartan. -Tudod...

-Ugye nem?! -kaptam rá tekintetem. Homlokom összeráncoltam, hisz tudtam a választ. 

-De ez lesz az utolsó... -magyarázkodott. 

-Azt hittem, hogy ezt már megbeszéltük. A minap is veled volt tele az összes hírlap. -tettem le a bögrém a kis asztalra. -Ha elmész, én végleg itt hagylak. A múltkor is ezért költöztem haza. -álltam fel mérgesen. 

-Kérlek, ne menj! -fogta meg csuklóm. -Nem megyek el. -húzott vissza magához és átkarolt. 

-Nem azt mondtam, hogy ne menj. -döntöttem fejem mellkasára. -Csak azt, hogy oda ne menjetek. Hisz a múltkor is mit csináltak... Az italodba kevertek valamit és egy hétig ki voltál ütve. Ez azon a helyen rendszeres. Csak azt nem értem, miért nem záratták már be. 

-Tudom. -simogatta a hátam. -De a fiúk máshova nem akarnak menni. 

-Sajnálom, hogy ilyen vagyok... de féltelek. -bújtam hozzá még jobban. 

-Tudom. Ezért szeretlek ennyire. -mosolyodott el. 

A film elkezdődött, mi pedig nem ejtettünk több szót erről a témáról. 

Művésznevén Nirva, polgári nevén JongHyun, becézve Changjo, az egyik legrosszabb hírű idol volt Koreában. Egyik buliból a másikba ugrott, botrányos partiképekkel és kiesett hetekkel, hónapokkal. Ez ment egészen addig, míg egy kisebb dedikálásra sor nem került. 

Rajongótábora lassacskán egyre több embert vesztett a meggondolatlan fiatal ficsúr nem létező magánélete miatt. A régen telt házas koncertekből pár ember lett, a dedikálásokon is alig jelentek meg. 

Az előbb említett dedikáláson megesett a lehetetlen. Egy rögtönzött program volt ez, melyre az emberek csak úgy odamehettek kedvük szerint. Pontos számadatot tudok mondani a jelenlévő rajongókról. 

Egyedül én mentem el rá. 

A felnőtteket nem érdekelte a mának élő, önpusztító életmódot folytató kisfiú, a fiatalokat pedig a szülei tiltották tőle. Mi így ismerkedtünk meg. 

Ennek már egy éve. 

Az első félévben még tűrtem, hogy minden külön töltött éjszaka után az újságokból tudok meg mindent ha nem tőle, de a második félévben már erősen megelégeltem. Egy alkalommal addig fajult, hogy hazaköltöztem a szüleimhez. 

Persze mint egy tündérmesében, Changjo utánam jött és azt ígérte, megváltozik. 

Azóta betartja az ígéreteit. Ha menni akar valahova, megkérdez és hallgat rám. Azt érzem, hogy valóban szeret. Szívből, igazán... 

Mióta velem van, a rajongói kezdenek újra visszatérni, és már jókat is hallani róla a hírekben. 

-Na? Az asszony nem enged? Bánhatod öcskös! A világ legjobb buliját hagyod ki! De ha neked így jó, akkor éld az életed unalmasan. -hallgatjuk másnap este az üzenetrögzítőnket, mikor visszaértünk a randinkról. -Ha igazán szeretne, elfogadna olyannak amilyen vagy. -beszél még mindig Chunji, mire Changjo idegesen felkapja a kagylót és beleordít. 

-Ti szerencsétlen barmok! Ő igenis szeret! Hogy honnan tudom? Ő rám gondol, és nem a pénzemre nem úgy mint a te menyasszonyod. Ő az angyalom, aki vigyáz rám. Pusztítsd csak magad.. Rám még szükségük lesz a gyerekeinknek. -csapta le idegesen a telefont. Hatalmas szemekkel ültem előtte a kanapén, és azt néztem, ahogyan liheg az idegességtől. Még sosem láttam ennyire kiborulni. Úgy ordított, hogy azt még a hallássérültek is tisztán hallanák. 

Mellé léptem, átkaroltam nyakát, és összeérintettem orrunkat. 

-Nyugodj le. -mondtam neki, hiszen ez általában hatásos. -Tudod, hogy csak azért mondta, hogy idegesítsen. Ne törődj vele. Te jó ember vagy. Viszont az utolsó mondatodon meglepődtem. -arcára hirtelen egy mosoly költözött, majd elnevettük magunkat. 

-Én sem tudom, hogy miért mondtam. Csak az jött, amit gondoltam. -karolta át derekam. -Annyira örülök, hogy vagy nekem. -szorított egyre jobban. 

-Ha ennyire szorítasz, nem leszek sokáig. -kapkodtam levegő után. 

-Jaj, bocsánat. Elragadtattam magam. -nevetett. 

Másnap mint vártuk, az újsággal együtt behívót kaptunk a kórházba. Chunji és a többi fiú teljes kómában feküdtek. A fiú ágya mellett ülve, Changjo féltő arcát nézve én mégis örültem. 

Örültem, hogy nem JongHyun fekszik előttem. 

Amiket tegnap a telefonba mondott Chunji, eléggé megviseltek lelkileg, ha nem is mondtam... most mégis sajnáltam. 

- ChanHee. -kezdtem beszélni a szoborrá vált testhez. - Remélem hallasz. Az orvos azt mondta, hogy megérted amit mondunk. Én vagyok Changjo haszonleső barátnője, aki nem engedte el veletek tegnap a buliba. Én tudtam, hogy mi fog történni, és őszinte leszek... Örülök, hogy nem ment veletek. Ha ő is így feküdne itt mint ti, nem élném túl. Látod... a te menyasszonyod még be sem jött. Sajnálom, hogy azt mondom.. De azon neked kéne elgondolkodnod, hogy melyikünk a haszonleső. Tudom, hogy önzőség így beolvasni neked, ilyen állapotban. De nem tudok parancsolni magamnak. Minden esetre remélem minél hamarabb felépültök, és ha ez megtörténik, szeretettel várunk titeket megünnepelni azt. Kérlek, ezentúl vigyázz magadra. -fejeztem be beszédem, ami kissé nyersre sikerült. 

-Chunji. -szólt hozzá ezúttal Changjo. - Tudom, hogy te sosem szeretted azokat a nőket akik felmerik vállalni a saját véleményüket. De ő pont ilyen mint hallottad, és én így szeretem. Sajnálom, hogy te nem találtad meg azt a személyt aki mellett tényleg elkötelezheted magad, hiszen szívből szeret. Az esküvőtök két nap múlva lesz. Ha nem tudsz felébredni addig, biztos vagyok benne, hogy a sors döntött így. Nem engedi, hogy egy olyan nőt vegyél el, aki nem rád figyel. Kérlek ne haragudj ránk, amiért ilyet mondtunk. De ez a kötelességem, hiszen még mindig a legjobb barátomnak tartalak. Remélem te is megtalálod egyszer a tökéletes nőt. Vagy NohRi válik azzá. Ahogy történik. Minden esetre épülj fel gyorsan, és látogass meg minket. Most megyünk. -állt föl Changjo és kiment. 

A napok teltek és Chunji lassan magához tért. Az esküvőt lefújták aminek a családja nem örült, de végül beletörődtek. Még nem volt alkalmunk meglátogatni, így éppen hozzá készültünk, mikor JongHyun bekiáltott hozzám.

-Édes!

-Igen? -vasaltam tovább az ingét. 

-Valaki jött... -letettem a vasalót, az ingét pedig fölraktam egy vállfára. Lassan kisétáltam, majd szemeim hatalmasra kerekedtek. 

Chunji állt a nappalink közepén egy csokor virággal. 

-Szia. -mosolygott aranyosan. 

-Szia. -léptem oda hozzájuk. 

-Ezt neked hoztam köszönetképp. 

-Mit köszönsz meg? -bámultam a virágokra meglepetten. 

-Azt, hogy észhez térítettél. Teljesen igazad volt, belátom. Remélem egyszer én is találok egy olyan nőt mint te. -nyomta a kezembe a csokrot. 

-Ez kedves tőled. -pirultam el kissé. 

-Te pedig vigyázz rá! Ritka az ilyen. -kacsintott barátjára. -De mennem kell. Még a szüleimet is megakartam látogatni. Még beszélünk és összehozunk egy találkozót! -integetett, majd Changjoval együtt a bejárati ajtóhoz sétáltak. 

Boldogan méregettem az imént kapott gyönyörű virágokat, majd szemem lassan levándorolt az asztalon fekvő újságra, ahol Changjo virított. 

" Nirva, a fiatal énekes megkomolyodott. Zűrös életét lecserélte egy csendesebb, szerelemmel teli élettre. A minap készített interjúban így mesélt róla:  Életem legszebb napja volt mikor megismertem. Ő az én őrangyalom, aki megmentett a pokol tüzétől. Miatta lettem ilyen, amilyen most vagyok. Köszönettel tartozom neki. És hogy mi a titkunk? Nincsenek titkaink. Ennyi az egész. A szerelemben áldozatokat kell hozni. Azt, hogy félre tudod-e söpörni a büszkeséged, vagy akárcsak a makacsságod a másik érdekében... már te döntöd el. "

~Hiszen mindenki meg tud változni, ha van kiért.

~~~~~~~~~~~~

Kedves Karolina! ^^
Meglepett, hogy te is kértél tőlem egy one shotot, de nagyon örültem neki :D 

Remélem neked is tetszett, és nem lett nagyon gáz.. ><
Köszönöm, hogy neked is írhattam :3

Csupán hobbi... /L.Joe/

Egyszer volt, hol nem volt, az üveghegyen és a kristálypalotán is túl, ahol a kurta farkú malac túr, élt egy lány.
Az élete csodás volt, tele kalanddal és beteljesült vágyakkal...

...Hát igen. Ez nem az a mese. Sőt.. Igazából ez nem is mese. Talán pontosabb fogalom, az "életem meghatározó részének története".
~
Mindenhol emberek amerre a szem ellát. Vége láthatatlan tömeg a butikoknál, és még hosszabb sorok a kis utcák boltjainál. Ezt a szezont utáltam a legjobban.. A nyári kiárusítások idejét.

Akárhova menni akartál, minimum egy órával előbb el kellett indulnod ahhoz, hogy csak fél órás késéssel érj oda.
Ebben az időszakban minden nő és férfi vérszemet kap, kapkodva a ruhák és kiegészítők után.
Persze volt akkora szerencsém, hogy a környék tele volt ilyesfajta üzletekkel, és a még tipikusabb véletlennek nem titulálható dolog pedig az volt, hogy a nekem kellő bolthoz végig kellett verekednem magam ezen a sereg emberen.
-Elnézést! Bocsánat! Vigyázat! Utat, átmennék! -kúsztam át a tömegen, mígnem elértem célom. Benyitottam a kis üzletbe, majd művészien kiterültem a padlón, mivel voltak olyan drágák a kint várakozó fajtársaim, hogy meglöktek a tolongásuk közepette.

Ebben az időszakban ez a bolt temetőnek is elment volna, hiszen egyetlen egy vendég ha akadt egy nap aki betért ide rajtam kívül. Nem ruhabolt volt, nem is étterem, és még csak könyvesbolt sem. Egy egyszerű művész -hétköznapi nyelven hobbi- bolt. Az én mennyországom.
-Add a kezed! -húzott fel az eladó, aki egyben a legjobb barátnőm is. -Ma a szokásosnál is többen vannak. -nézett ki az ablakon, ahol csak egy emberekből álló tengert lehetett látni.
-Ne is mondd! -poroltam le magam. -Valószínűleg itt kell elkészítenem a megrendelést. -indultam el festékeket keresve.
-Mit rendeltek? -érdeklődött.
-Akvarell képet. -húztam a szám. Az összes festék közül, az akvarellt utáltam a legjobban.
Hobbim a festés, aminek hála elég jól keresek, hisz rendelésre tájképeket készítek.
-Az a bal szélső polc legalján... -mutatta, mire odatotyogtam és levettem a nekem kellő színeket. -Ha ennyire nem szereted, miért nem mondtad vissza? -értetlenkedett fancsali arcom láttán.
-Mert a pénz az pénz. Minden won kell a lakbérre. -baktattam az ecsetek felé, majd elővettem egy A3-as lapot és leültem az egyik sarokba, egy éppen szabad asztal mellé. -Nem lesz baj ha a tulaj megtudja, hogy itt festek? -néztem fel barátnőmre.
-Amíg megveszed azt amit használsz, addig egy rossz szava sincs. -ült le mellém, majd nézni kezdte, ahogy alakítok hegyeket, völgyeket, tavakat és erdőket. Az eredmény szokatlanul jól sikerült. Még magamat is megleptem. De ha már a festék ezúttal kegyes volt hozzám, az idő semmiképp sem.
Már lassan négy óra lehetett, pedig már reggel kilenckor ott voltam.
Az idő is egy érthetetlen, furcsa dolga az univerzumnak.

A polcokhoz léptem, majd válogatni kezdtem.
-Miben segíthetek? -mondta mögöttem Min. Elmosolyodtam, majd kihúztam egy nekem tetsző keretet, és megszólaltam.
-Mióta vagy ilyen hivatalos velem? -fordultam meg, de amint ránéztem, arcomról lefagyott a mosoly.
Min csak értetlenül bámult rám, mellette egy magas, barna hajú, alapjáraton helyes fiúval.
Elvörösödtem szégyenemben, habár nem volt akkora baki. Abban a minutumban mégis óriási égésnek fogtam fel. -Ömmm. Azt hittem, hogy nekem szóltál. -vakartam meg zavartan a tarkóm, és kellemetlen mosoly költözött arcomra. -Csak folytassátok... -legyintettem, majd a kép felé fordultam és elkezdtem beletuszkolni a keretbe.

Hiába álltam nekik háttal, magamon éreztem az idegen srác perzselő tekintetét. Már szinte lyukat égetett a hátamba.
Dolgom végeztével a kasszához sétáltam, és letettem az immár bekeretezett művem az asztalra és számolgatni kezdtem.
-Na mennyivel leszel ma rövidebb? -sétált felém mosolyogva Min. Az idegen még mindig ugyan ott állt, és csak nézett. Már-már én éreztem magam kínos helyzetben.
-Többel, mint gondolnád... -fordultam újra az asztal felé, és fizettem. Miután végeztünk, elköszöntem Mintől és a kijárat felé vettem az irányt. Ugyanakkor az ajtóhoz érve, egy kemény mellkasba ütköztem. Kizárásos alapon, egyetlen egy személy lehetett a torlasz. A fiú.
-Ezt te festetted? -mutatott a kezemben lévő képre. Arcára csodálat ült ki, ami nagyon jól esett.
Egy apróbb elismerés, mégis sokat jelent.
-Igen. -mosolyodtam el, és a képet kezdtem szemügyre venni. Míg én munkám gyümölcsében gyönyörködtem, újra valami furcsa érzés kerített hatalmába. Mikor felnéztem, rá is jöttem, hogy miért. Az idegen nem a festményt nézte, hanem engem.
Zavartan megköszörültem a torkom.
-Nos, én akkor.. -hajoltam meg kissé, de az előttem álló személy a szavamba vágott.
-Nekem is tudnál festeni? - meglepetten emeltem fel fejemet.
-Persze... -bólintottam még mindig kissé zavartan. - Milyet?
-Holnap ha ráérsz, elviszlek arra a helyre. Hidd el, tetszeni fog! -mosolyodott el halványan. Eléggé gyanús figura volt, így rögtön rávágtam, hogy nem.
-Nyugi Byul! L.Joe rendes srác. -szólt oda nekem Min, aki eddig csendben figyelte a történteket. -Megbízhatsz benne. Már régóta ismerem, és a légynek sem tudna ártani. -kuncogott.
-Hát akkor... -vakartam meg a tarkóm. -Rendben. -egyeztem bele. L.Joe arcára édes mosoly ült ki, én pedig már világomat sem tudtam.
Ez az ember maga a megtestesült tökéletesség. Kívülről legalábbis...

Így kerültem ide, egy meghatározhatatlan magasságú dombra vagy hegyre.
Rájöttem, hogy madártávlatból festeni nagyon nehéz. Nekem legalábbis...
-Omo! Ez gyönyörű! -hajolt közelebb hozzám megrendelőm, hogy közelebbről is megvizsgálhassa művem.
-Köszönöm. De lennél olyan drága, hogy nem leheled tele a vásznat?- néztem rá szúrós tekintettel. Rögtön tett hátra három lépést és leült a fűbe.
-Valami zavar. -törte meg az idő közben közénk telepedett csendet. Fájdalmasan felsóhajtottam, és ránéztem.
-Ugyan mi? -kérdeztem.
-Te tudod az én nevem, de én semmit sem tudok rólad. -nézett szemeimbe.
-HaNeul. De a barátaimnak csak Hanny. -fordultam vissza munkámhoz. Valószínűleg elég volt neki csekély válaszom, hisz amíg fönt voltunk, nem igazán szólt hozzám. Ennek örültem is és nem is. Örültem, hisz nyugodtan dolgozhattam, de mégis zavart, mivel a csönd idővel kínossá vált.

Az órák peregtek, a festék fogyott, a látvány maradt, és a kép elkészült. Magam is megleptem ezzel a munkámmal, akárcsak a tegnapival.
-Én egy géniusz vagyok. -néztem elégedetten a tájat, majd a festményt. L.Joe felállt, majd mellém lépett. Szótlanul nézte a kis vásznat, ami megrémített. Ilyenkor már mindenkiből kibukik valami megjegyzés. Ő viszont nem szólt semmit...
Félve ráemeltem tekintetem, majd ugrottam egyet ijedtemben. A fiú csodálattal teli és meglepett arca elég ijesztő volt.
-Ez... Fenomenális. -nézett rám.
-Köszönöm. -húztam ki magam büszkén. -Azt hiszem, mehetünk haza. Egészen elgémberedett a lábam. -Álltam fel a kis székről, majd egy faág segítségével elmentem az autóig.
Hazafurikáztunk, és mind a ketten mentünk a saját dolgunkhoz. Napokig, sőt... hetekig nem hallottam felőle.
Mígnem egy délután megcsörrent a telefonom. Percekig csak bámultam az ismeretlen számot kiíró képernyőt, majd vonakodva, de felvettem.
Egy újabb kép rendelése... ráadásul tőle. Ugyan azt beszéltük meg mint a legelső képnél, és ez így ment hónapokon át.
Rendelt egy képet, elvitt a helyre és lefestettem. Idővel megismertük egymást, és jóban lettünk. Viszont mikor már a nyolcadik képét festettem, furdalni kezdett a kíváncsiság és egy gondolat.
-L.Joe. -szólítottam meg idegesen.
-Igen? -fordult felém, a mellettem ülő fiú. Szemem egy percre sem vettem le a régi, barokk épületről, amit aznapi feladatomként kaptam.
-Válaszolj őszintén. Te eladod a képeim? -húztam pár vonalat, majd ránéztem. Ő csak meglepetten vizslatott, ami számomra egyenlő volt egy igennel.
-Nem, dehogy! -kezdett a mentegetőzésbe.
-Akkor minek neked nyolc kép tőlem? Ennyire üres a falad otthon? -kezdtem vallatósra venni a figurát.
-Ha végeztél, megmutatom. -fordította vissza fejét a kastélyra. Belül az ideg marcangolt, hisz ez a válasz csak több kételyt keltett bennem.

Az utolsó ecsetvonások után fölálltam, de amilyen gyorsan megéreztem a magaslati levegőt, olyan gyorsan öleltem meg a földet.
L.Joe pedig már a hasát fogva röhögött a földön szerencsétlenségemen. Végül beláttam én is, hogy ez tényleg eléggé vicces helyzet, így elnevettem magam. Miután sikerült biztonságban, újabb esés nélkül fölállnom, hazamentünk. Azonban nem az én házamnál álltunk meg.
-L.Joe.. Hova hoztál? -néztem a magas lakóházra, ami előtt a jármű megállt.
-Azt ígértem, hogy megmutatom, hogy miért kellenek a képeid. -mosolyodott el. Kissé gyanús volt, de mit tehetek. A kíváncsiságom lesz egyszer a vesztem. Fölvezetett a hosszú lépcsősoron. Én speciel, mire felértem már a tüdőm is elhagytam.
-L.Joe... Kérlek. Menj le, és hozd vissza a vesém. Alattunk lehet vagy öt szinttel. -fogtam a hátam, mire a fiú csak elmosolyodott. -Hogy lehet, hogy te még csak meg sem izzadtál? -akadékoskodtam.
-Én már megedződtem. -kínlódott az egyik bejárati ajtó zárjával, míg végül kinyílt az ajtó.

Belépve azt hittem, hogy nem jól látok. Sőt.. Meg voltam róla győződve, hogy hallucinálok.
A hatalmas, egyetlen egy szobából álló lakásnak nevezett helyiség mogyoróbarna falai között nem voltak bútorok. Üres volt az egész, míg a földön kismillió kép feküdt. Mindegyik egy női arcot ábrázolt. Az összesen ugyan az az arc, csak más kidolgozással, beállítással. Közelebb lépve rájöttem...

Az összes képen én voltam. A hideg végigfutott gerincem mentén, és meglepetten kaptam fejem a mögöttem vigyorogva álló fiúra.
-Ezt... Te csináltad? -emeltem fel egy képet.
-Az összeset. -lépett mellém. -Ahhoz, hogy randira hívjalak nem volt elég bátorságom. Így ha hülye kifogással is, de melletted lehettem. És mivel én is művészlélek vagyok mint te, megörökítettem a Múzsámat. -mosolygott boldogan, majd felemelt egy képet, amit egy másik eltakart. -Ez a kedvencem. -adta kezembe.

Én voltam rajta, mint mindegyiken. Ezen viszont egy tengerparton ültem, mellettem L.Joeval, miközben a vöröslő naplementét néztük, ahogyan a víz alá bukik.
-Tudod mit? -mosolyodtam el. -Miért nem valósítjuk meg? Élőben talán jobban nézne ki. -mosolyogtam rá, míg ő meglepett, de mégis boldog arccal meredt rám. Hirtelen fel sem tudta fogni, hogy mit mondtam. Kisvártatva, mikor leesett neki, elképedve megfogta a vállam, majd szorosan magához húzott. Itt fordult a kocka, és én nem tudtam mit gondolni.

És most pedig... Üdvözletünket küldjük Hawaiiról, ahol már a mézes heteinket töltjük.

~~~~~~~~

Drága Neszti! ^^
Remélem elnyerte a tetszésed, és nem csalódtál bennem nagyot.
Igen, tudom, hogy nagyon sok idő után hoztam, de bízom benne, hogy megérte várni rá. :D
Köszönöm, hogy írhattam neked. :3

Everybody rice eat.. many, many delicius. /Mir/

Az ember néha kínos helyzetekbe kerül akarva, akaratlanul. Sajnos nem mi szabjuk meg, hogy mikor és milyen helyzetben. Ez már hozzátartozik a létünkhöz. Van, hogy egy ilyen helyzetből szövődnek barátságok, szerelmek, de van olyan is, hogy egy életre elásnád magad az eset után. Az én ilyesfajta történetem, valahogy így szól...

-Mayuu! - hallom lentről anyum hangját.

-Igen? -kiáltottam vissza.

-Leveled jött. Gyere le érte!

-Suzu? -baktattam le vigyorogva. Suzu az én régi és legjobb barátom. Miután Japánból Koreába költöztünk, csak csigapostán tartjuk a kapcsolatot. Szerintünk így hangulatosabb.

-Nem, mert névtelen. -forgatta kezében az apró, üres borítékot. Elgondolkodtam. Suzun kívül senkivel nem levezek, ez a névtelenségbe burkolózás pedig elég gyanús.

Elvettem a borítékot, és mint akit ágyúból lőttek ki, fölrohantam a szobámba. Levetettem magam az íróasztalomhoz és lassan, óvatosan felnyitottam. Nem volt benne semmi különös. Talán túl átlagos is volt..
Egy üres boríték, benne egy apró cetlivel amire csak pár sor volt írva.

"Szia Mayu!

Nem szeretném leírni a nevem, így hát maradok Anonymus. kekeke Mivel így számodra ismeretlenül írok, megértem, ha nem jössz el... De szeretnélek elhívni moziba. Már régóta készültem erre, de valahogy mindig megállt a toll a kezemben. Kérlek gyere szombaton, fél háromra az iskolánk elé. Várni foglak!
                                               
                                              Üdvözlettel.:
                                                                  Anonymus "

Végigolvastam még egyszer, majd utána még háromszor. A becenevemen szólít, így biztosan jól ismer. Az "iskolánk" kijelentése pedig leszűkíti a kört az iskolai tanulókra, ahol egyedül az osztálytársaimmal és az évfolyamtársaimmal van belsőséges kapcsolatom. Ez máris egyszerűbb... de annyira mégsem.

A levelem kézhezvétele utáni 3 nap kínszenvedés volt a suliban. Minden fiút figyeltem a szemem sarkából, hogy talán elárulja magát akárcsak egy gesztussal is, de semmi. Akármennyire is figyeltem, senki nem mutatott ilyesfajta jeleket. A hét végére, már paranoiás is lettem. Folyton azt éreztem, hogy figyelnek... Bár tudtam, hogy csak beképzelem magamnak.
Szenvedések között eljött végre a várva várt szombat. Sajnos túl kíváncsi fajta vagyok, így muszájnak éreztem, hogy megtudjam, ki is az az Anonymus. Tehát elmentem a találkozóra...

Nem öltöztem ki, de azért megadtam a módját. Valahogy sikerült megtalálnom az elegáns és az átlagos közti aranyközéputat. Már hamar elindultam, hisz túl korán lettem kész, otthon pedig csak a kíváncsiság és az ideg enne. Az iskola melletti kávézóban ütöttem el a megmaradt időt, miközben az ablakból néztem, hátha odaért a megbeszélt helyre az ismeretlen.

Kis idő múlva, egy szemüveges, pattanásos, vézna, amolyan tipikus "iskolai ranglétra legutolsó foka" stílusú fiú állt meg az iskola kapuja előtt. Szemeim kikerekedtek és szívem hirtelen a torkomban dobogott, viszont nem jó értelemben. Lehajtottam a fejem sajnálkozón majd megittam a bögrémben lévő utolsó kortyot és fizetni mentem. Kibattyogtam és a fiú felé kezdtem menni. Lassan közeledtem,  ő pedig felém fordult. Elmosolyodott, majd megigazította kissé szemüvegét.
Mikor már elég közel voltam hozzá, megszólalt.

-Szervusz! -intett egyet. Hangja vicces volt, mintha orrból beszélt volna.

-Szi... -emeltem kezemet, hogy én is intsek, de hirtelen valaki ellökött én pedig a járda szélén lévő bokorba borultam. Meglepetten néztem ki az ágak közül, ahogy az előbb látott srácba belekarol egy másik -valószínűleg az, aki fellökött - és szökdécselve elrohannak, miközben azt beszélik, hogy melyik játékot vegyék meg. Csak merengek magam elé, még mindig a bokor közepén ülve. Mekkora égés, Istenem...

-Gyere, segítek! -nyúlt felém egy erős kar, megragadta a kezem és kihúzott a növényzetből.

-Kö-köszönöm... -poroltam le ruhám, majd felnéztem segítőmre. Hirtelen furcsa érzés kapott el. Olyan meghatározhatatlan és ismeretlen. Egy magas, barna hajú fiú állt velem szembe. Valahonnan nagyon ismerős volt.

Vajon mit gondolhat rólam azok után, hogy látta ezt a briliáns kaszkadőrakciómat, és ezt az eléggé kínos helyzetet?

-Nincs mit. Engedd meg, hogy bemutatkozzam! Anonymus. -hajolt meg vigyorogva. Szemeim tányér méretűre nőttek, és indokolatlan boldogság kerített hatalmába.

-Te... Te vagy az? -dadogtam zavartan. Éreztem ahogy arcomba vér fut, ő pedig elmosolyodik kislányos zavaromon.

-Igen. A becsületes nevem Bang Cheol Yong, de lehet, hogy a Mir ismerősebb.

-Mir... Mir.. -mondogattam magamnak, míg agyam azon kattogott, honnan lehet ismerős ez a név..

-Várjunk, csak! Te vagy a fiú az angol tagozatról! Aki mindig segít vinni a... könyveimet. -döbbentem rá. Hogy lehettem ekkora hülye, hogy nem vettem észre? Annyira figyeltem a többieket, és annyira hétköznapinak tűnt, hogy segít... Mekkora idióta vagyok..

-Igen. Habár angolból vagyok a legrosszabb. -nevetett. Nevetése dallamos volt és nagyon aranyos. Mosolyra készteti az embert. -Na de induljunk... Még a végén lemaradunk a filmről. -fogta meg kezem és húzni kezdett.

Szerencsére nem volt messze a mozi, így gyorsan odaértünk. Felpakoltunk kólával és kukoricával, majd beültünk egy sötét terembe.

-Mit nézünk? -súgtam neki oda.

-A Föld után-t. -mosolygott rám.

-Komolyan? -néztem rá meglepetten. -Már hónapok óta megszerettem volna nézni.. -mosolyodtam el.

-Igen. Láttam a szórólapot az egyik könyveden. Ezért gondoltam, ez jó alkalom rá...

-De még csak 2 napja vetítik Amerikában is.. Szóval csak anyanyelven adják... Neked nem baj? -néztem rá kíváncsian.

-Angol tagozatos vagyok.. csak megoldom valahogy... -nevetett kissé zavarodottan. Nem értettem mire a zavarodottsága, de a film közben megértettem. Ha nem kérdezett rá minden második mondatra, akkor egyikre sem. És furcsa mód, egyáltalán nem zavart. Sőt... Még aranyosnak is találtam... ami eléggé furcsa.

A film végeztével, még sétáltunk egyet a városban. Érdekes, hogy eddig miért nem vettem észre, hogy mennyire vicces és jó fej. Egyszerűen lehetetlen mellette komolynak maradni, mégis ha arra kerül a sor, ő tud az lenni. Ugyanakkor gyerekes, de mégis férfias. Furcsa, mégis normális. olyan meghatározhatatlan személyiség. Éppen ezért úgy gondolom, hogy... idővel, talán tudnám szeretni.

-Ááááh! -mutatott egy Japán étkezdére, és már húzott is be. -Mindig is ki akartam próbálni, hogy milyen a Japán kaja... -nézett a menüre.

-Szerény véleményem szerint nincs sok különbség a Koreai és Japán konyha között... Bár lehet, hogy azért mert csak otthon eszek.. -gondolkoztam el.

-Nem baj! - mosolygott rám, majd leadta a rendeléseket, és miután megkaptuk, leültünk.

-Ohh... Everybody rice eat! -kiáltott fel, mikor meglátta a tálban a rizst. Ez a mondata olyan hirtelen és váratlanul ért, kitört belőlem a nevetés. Nem bírtam abbahagyni...

-Angol tagozat? -törölgettem könnyes szemeimet. A fiú csak zavarodottan evett tovább. -Szerintem aranyos volt... -mosolyodtam el. -Mondj még angolul valamit!

-Mmhmmm... -hümmögött, majd mikor lenyelte a falatot, rámutatott a pálcikájával és megszólalt. -Many, many delicius! -bólogatott elégedetten, mint egy jóllakott óvodás. Újra nevetni kezdtem, de ekkor már ő is nevetett velem.

Így indult az én eddig is töretlen kapcsolatom, az angoltalan, angol tagozatos barátommal...