Idő tükör /EXO-Lay/

Emlékszel hogyan kezdődött minden?
Szerencsés baklövés volt, vagy csak a sors hozta így?
Melletted mindig ilyenek történtek. Az életem minden pillanatban felfordult, habár ezt sem bántam. Megsúgjak valamit ennyi év távlatából?
Őszintén hiányoznak azok a napok, mikor sosem tudtam előre tervezni, képtelen voltam melletted gyomor ideg nélkül megmaradni, de legfőképp az hiányzik, hogy nem érezhetem azt az édeskés parfümödet, mit már kilométerekre tőled éreztem.

A tükörből visszanéző személy gúnyosan mosolyog rám, míg azt sugallja: Megöregedtél.
Mint egy lázadó kiskamasz, rányújtom a nyelvem, majd megigazítom fejemen a kalapot.
Még hogy én, megöregedni. Cöhh. -fújtattam magamban, míg táskámért nyúltam és akaratlanul néztem vissza a még mindig rajtam szórakozó tükörképemre. Egyre mérgesebb lettem, miközben felmértem minden porcikáját, minden porcikámat. Igaza volt. Arcomon mély árkok jelezték korom előrehaladtát, szemem alatt el nem tűnő folt volt az a hatalmas karika. Bőröm kezdett megereszkedni és elvékonyodni, ráadásul minden nappal egyre alacsonyabb lettem. Hajam lassan őszbe fordult, csak pár kósza hajszál jelezte azt, hogy ez a hajtömeg régen mélyfeketeként pompázott.
Nevess csak, velem együtt vénülsz te is! -gondoltam magamban, majd elfordítottam fejem és kisétáltam az ajtón. Odakint a felkelő nap sugarai mentőövként érkeztek a meglehetősen zord tél utáni enyhe tavaszban. Habár a szél fújdogált, kellemes érzéssel töltött el ahogy arcomba csapott. Mélyet szippantottam a friss, hegyi levegőből, majd megfordulva bezártam magam mögött az ajtót. Megkönnyebbülve sóhajtottam fel minden megtett lépés után. A lombhullatók között ide-oda szálldogáló madarak, szökdécselő mókusok és hangosan zümmögő bogarak olyan biztonságérzetet nyújtottak, mint amilyet utoljára leánykoromban éreztem.
Akkor, mikor a hűvös szellő édes illatot hozott, mikor kezem karod köré fonódhatott.

Talpam alatt az erdei ösvény pora felverődött, de én megrendíthetetlenül topogtam a kitűzött cél felé. Nem tartott sokáig kikerülni a fahadból, hiszen keskeny erdőcske volt ez, igazából még annak is kicsi. Azonban több emlékem kötődik minden egyes rönkhöz és faághoz, mint amennyi fa van összesen Afrika őserdeiben. Kiérve, egy érintetlen mező került elém, mi tele volt pipaccsal és százszorszéppel. A piros és fehér virágok egyvelege annyi élményt juttatott eszembe, hogy fejemhez kellett kapnom és egy percre megállnom, nehogy elszédüljek.
Kevés idő, megannyi történet.
Egy nyár. -Ennyi időt kaptunk, hogy a másikkal tölthessük, nekem mégis ez jelenti az életem. Az a drága három hónap, mit már sosem kaphatok vissza.
Miután gondolataim rendeződtek fejemben, újra nekivágtam a rétnek, min keresztülgázolva egy hatalmas csokor virággal a kezemben kerültem ki.
Innen már egyenes út vezetett a kis faluba, hol a szokottnál nagyobb nyüzsgés volt.
-Naeun! -szaladt felém a település szélén egy pöttöm kislány.
-Annchi! -tártam szét karjaim és fölvettem azzal, mi nem volt tele virágokkal.
-Milyen szép! -ámult el a csöppség.
-Most szedtem. Szeretnéd? -nyújtottam felé a virágokat, mit ujjongva vett el tőlem, így másik kezemmel is őt foghattam. -Anyukád hol van? -kérdeztem, majd a házuk felé pillantottam. Minden nap, mikor erre jártam, ez a kislány futott elém, megölelt, majd beszélgetni kezdtünk vele és az anyukájával.
-Gyomlálja a keltet. -mondta, míg szemeit egy pillanatra sem vette le a kis csokorról.
-És mi ez a nagy nyüzsgés? Sosem szokott ekkora forgalom lenni. -néztem körül, hol megannyi ismeretlen arc köszönt rám. Felnőttek és idősek, kiket még sosem láttam. Mind boldogan siettek egyik helyről a másikra.
-Nem tudom. Tessék menni megnézni. Én megitatom a világokat. -szállt le karjaimból, majd befutott a kapujukon. Én pedig mit sem sejtve, elindultam a faluháza felé, hátha ott mondanak valami hasznosat.

A hirdetőtáblához hajolva semmi újat nem láttam, így tovább vizslattam a boldogan összeboruló embereket az utcán.
Mi történik? -kérdeztem magamtól mit sem érve ezzel.
-Naeun asszony! -szaladt oda hozzám egy fiatal nő. -Képzelje, visszatértek!
-Ugyan kik? -néztem rá döbbenten.
-A hadseregünk.. Apám és az összes katona akik harminc éve, hogy elmentek. Sikerült felszabadítani őket a fogolytáborból. -örvendezett a nő, kinek nevét sosem tudtam megjegyezni.
-Nem lehet. Ők már mind meghaltak. Harminc évet lehetetlen egy olyan táborban kihúzni. Jó esetben elestek a csatamezőn vagy megszöktek. De egy olyan helyen maximum a tizenöt év...
-Hát nézze meg a saját szemével... Most rohanok a kikötőbe, pár perc és partra szállnak. Az első hajó már megérkezett. Az én apám ezzel fog jönni. Talán magának is van valakije akire vár, hiszen maga akkoriban volt korombeli amikor besorozták őket. -intett a hölgy, majd elszaladt. Meredten bámultam a salakban maradt talpnyomot és gondolataim csak egy személy körül tudtak forogni. Nem, lehetetlen, hogy túlélte..
Hiszen ha életben lenne, már biztosan írt volna, vagy...

Hiába próbáltam magamban elfojtani a remény csíráját a valósággal, szívem mégis hevesen kalimpált és régen megöregedett ízületeim újra  futni vágytak. Rohanni akartak egészen a kikötőig. És bár a testem megöregedett, a lelkem ugyan olyan fiatal maradt, így megindultam az óceán felé.
Mire odaértem, már minden érkező leszállt. Volt aki szerettei nyakába borulva sírt és voltak akik még keresték a rokonaikat. Azonban ahogy az idő telt, úgy fogyatkoztak az emberek. Mindenki megtalálta azt akit keresett, kivéve egy embert. Egy öreg nőt, aki mert hinni a valóság tudta ellenére és akinek az utolsó reménye ezen a napon tört össze. Egy öreg nő, aki én voltam.
Mit sem törődve az aznapra eltervezett teendőimmel, hátat fordítottam a víznek, a kikötőnek és a reményeimnek. Lassú léptekkel araszoltam hazafelé tudomást sem véve a körülöttem lévőkről. Ha köszöntek én biccentettem, ha leszólítottak, csak bambán intettem és tovább sétáltam.
Ezért féltem reménykedni.
Ezért féltem feltépni azt a sebet, amit ennyi évbe telt betapasztani.
Ezért veszélyes bízni a fiatalkori reményeidben idősen is.
Ezért fáj annyira embernek lenni.
Az aszfalt pora lassacskán pipacsokba és százszorszépekbe csapott át. Életemben először vettem hasznát annak, hogy szemeimet becsukva is el tudtam igazodni az úton. Ebben az állapotban nem lenne szerencsés azokat az emlékeket felidézni amelyeknek hála ennyire jól ismerem ezt a helyet.
Hirtelen ismerős, édeskés illat csapta meg orromat. Nagyot szippantottam a levegőből és nagyot sóhajtottam.
-Még most se hagysz nyugodni? Miért érzem az illatod még akkor is, ha már nem vagy itt? -kiáltottam a semmibe.
-És hogyha itt vagyok? -szólalt meg egy férfi nem is olyan távolról. Egy érces hang, miben ismerős hangsúlyt véltem felfedezni. A rekedtség mögött egy rég nem hallott fiatalos hang bújt meg, mit még most is fel tudtam ismerni.
-Yixing? -nyitottam ki szemeimet ijedten. -De hát... Te meghaltál. -hitetlenkedtem és elindultam felé.
-Ohh, nem is tudtam. A fenébe, pedig annyira élőnek éreztem magam. -játszott, akárcsak egy színész.
-Istenem, ne viccelődj velem. Kérlek... -teltek meg szemeim könnyekkel és már nem tudtam őket visszatartani.
-Tudod, hogy sosem tenném.. -mosolyodott el és letörölt egy könnycseppet arcomról. -Sosem voltam még élettel telibb azóta amióta elmentem innen. -húzott magához szorosan. -Megfogadtam, nem emlékszel? Addig nem halok meg ameddig nem találkozunk újra..
-Én ne emlékeznék? -suttogtam magam elé, de ő is ugyan olyan jól hallotta. Szemeimet csukva tartva hagytam, hogy könnyeim keretezzék arcomat és nem fojtottam már vissza egyet sem. Hagytam, hadd mossák el azt a harminc évnyi bánatot, gyászt és keserűséget amit megéltem. Úgy sírtam, mintha ezzel újra megfiatalodhatnék, úgy remegtem, mintha visszakaphatnám azokat az éveket, és úgy zokogtam, mintha nem tudtam volna már ekkor, hogy ez csak egy álom.
Egy álom, amiből hamarosan kénytelen leszek felébredni. Egy látomás, ami minden születésnapomon eljön és emlékeztet arra, hogy miért gyászolok.

Szemeim lassan nyitom ki és elengedem a párnát, mit eddig markolásztam. Felállok, majd átöltözök és rendbe szedem magam. A tükörbe bele sem nézve suhanok át a házon, egyenesen át a kis erdőn, egészen a legnagyobb fenyőig, mi a rét szélén magaslott. A mellette álló kis fakereszt fölé hajolok és a rétről szedett csokrot mellé helyezem. Kezeimet végig simítom rajta és hangosan felolvasom a belevésett nevet.
"Zhang Yixing"
Szemeimbe újra könnyek szöknek és halkan suttogok magam elé.

Emlékszel hogyan kezdődött minden?
Szerencsés baklövés volt, vagy csak a sors hozta így?
Melletted mindig ilyenek történtek. Az életem minden pillanatban felfordult, habár ezt sem bántam. Megsúgjak valamit ennyi év távlatából?
Őszintén hiányoznak azok a napok, mikor sosem tudtam előre tervezni, képtelen voltam melletted gyomor ideg nélkül megmaradni, de legfőképp az hiányzik, hogy nem érezhetem azt az édeskés parfümödet, mit már kilométerekre tőled éreztem.

Rád hangolva /Lay/

A menetszél lágyan fújdogálta enyhén hullámos tincseimet, míg a megszokottnál kicsivel gyorsabban tettem meg utamat. Frissen vasalt ruhám kissé hozzám tapadt, sminkem pedig ugyan olyan volt, mint amikor elindultam otthonról.
...
Oké, oké. Hajam, mi mikrofonfrizurának nézett ki a sok kóctól, az esőtől vizes arcomra tapadt teljesen. Frissen vasalt szoknyám már az első kanyarban olyan volt mint amit most szedtek ki a kutya szájából, ráadásul a nélkülözhetetlen sárfoltok sem maradhattak le róla. Rohantam mint akit kergetnek, míg a sötét felhőből hatalmas esőcseppek potyogtak és szétmosták szemfestékemet. Két perc sem telt bele, de már ott is voltam, hiszen még egy olimpiai rövidtávfutó is megirigyelte volna a gyorsaságom. Azonban a külsőm a The walking dead című film élőhalottaival vetekedett. Míg életem legjobb idejét futottam, az utcasarkon álló biztonsági kamerák dokumentumfilmet csináltak arról, hogy hogyan csinálj egy normálisan kinéző nőből valami természetellenes teremtményt.Ebből valaki még meg fog gazdagodni, az biztos.

A lépcsőház előtt állva, a csengőt bámulva filóztam azon, hogy meg merjem-e nyomni azt a kis gombot, vagy sem. Mutatóujjamat lassan felemeltem, s úgy néztem tovább a kütyüt, mi ha ember lett volna, egész biztos paradicsom vörösre pirult volna. Hirtelen hajamba túrtam, hiszen valaki látszólag jött kifelé. Az elhomályosított üvegen legalább is csak egy fekete alakot láttam közelegni.
-Ez vagy egy ember, vagy egy dementor. A másodiknak talán most jobban örülnék. -futott át agyamon. Próbáltam úgy tenni, mint aki csak az eső elől húzódott a kis eresz alá, és az eget kezdtem kémlelni az ajtónak háttal állva. Kezem még mindig hajamban volt, hiszen pár gubanc erősen beleakadt, így már úgy néztem ki, mint egy skizofrén, aki saját magával veszekszik. Bravo. Ez is csak én lehetek.
Az ajtó kinyílt, majd egy ismerős és ebben a pillanatban csöppet sem várt hang szólalt meg mögülem.
-Ömm.. Annie. Nem szeretnél inkább bejönni? -éreztem hangjában a bizonytalanságot és a meglepettséget. Próbáltam magamra mosolyt erőltetni, csak hogy legalább az javítsa a képet, de ez helyett egy ezer wattos vigyor lett, majd megfordultam. Az előttem álló feketeség ijedtében hátrahőkölt és utána is csak mozdulatlanul meresztette rám kikerekedett szemeit. Felsóhajtottam, majd kiráncigáltam kezem hajamból.
-Igen, tudom. Hiába mondanám azt, hogy emberin néztem ki még mikor elindultam, ezzel a külsővel még én sem hinném el magamnak. És de, szívesen bemennék. -szólaltam meg, mire ő is visszatért ebbe a világba, pislogott kettőt, majd kijjebb tárta az ajtót, hogy be tudjak menni mellette.
-Tudtommal egy utcára laksz innen... Mi történt? -vezetett föl a lépcsőkön, míg én fejem lehajtva próbáltam kiszedni hajamból a görcsöket.
-Tudtommal mára kánikulát mondtak és nem vihart. Mivel kocsival fölösleges lett volna jönnöm, akárcsak bármilyen eszközzel, így gyalog jöttem. Csak idő közben míg kiértem a kapun, leszakadt az ég, az esernyőm felmondta a szolgálatot és jobbnak láttam, ha futva jövök. Így is sokat késtem. -magyarázkodtam. -Tudod, hogy az az elvem, hogy jobb késve érkezni, mint rondán.
-Hát, most erre a mottóra hadd ne mondjak semmit. -nevetett fel az előttem sétáló férfi. Válaszul erőtlenül hátba vágtam, de nem bírtam ki én sem nevetés nélkül. Ezt tényleg jól elszúrtam.

Nem kellett sokat mennünk a lakásáig, talán csak 6 emeletet. Lift nélkül. Futás után.
Majdnem hogy négykézláb vánszorogtam be a bejárati ajtón, míg a fitt ember ott mögöttem, csak vidáman és dudorászva bebaktatott. Egyedül az a tudat nyugtatott, hogy ő hozzá van szokva.
-Szerintem nem ártana, ha letusolnál mielőtt elkezdjük a munkát. -fordult felém, miután becsukta az ajtót és levette kabátját.
-Nem, teljesen rend... -magamra néztem. - Egyetértek. -sóhajtottam újra, de a hasam sem bírta ki, neki is közbe kellett szólnia. Akkorát kordult, hogy attól féltem, átkopog a szomszéd, hogy máshol lőgyakorlatozzanak.
-Én meg összeütök valamit addig. -nevetett fel.
-Köszönöm. -vakartam meg tarkóm kislányos zavaromban. Míg én még mindig az előtérben szidtam le magam a meggondolatlanságom miatt, addig ő villámsebességgel kerített nekem egy öt literes pólót és valami nadrágot és törölközőt.

***

A házat átjárta az az ismeretlen, de mégis nagyon finom illat, mi a konyhából jött. A serpenyő sistergése és a kések hangjai váltották egymást. 

Frissen és ezúttal normálisnak mondható külsővel álltam a szakács mellé, míg végignéztem azon a tömérdek dolgon, ami már kész volt, és azon a csekély öt fogáson, ami még készült. 

-Yixing...Te most egy hadseregre főzöl? -ámultam el. 

-Ahogy hallottam a hasad, szerintem te kiteszel kettőt is. -mosolygott. Távolabb álltam, és a pult másik végére sétáltam, de még szerencse, mert még így is a szívbaj jött rám. Az egyik serpenyőben hirtelen hús helyett lángok lettek. Pár pillanat után már újra a régi volt, de az a hirtelen ijedtség még mindig bennem volt. Az előttem serénykedő srác csak rám pillantott féloldalasan, majd elfojtott nevetése egyre hangosabb lett, míg végül röhögés lett belőle. 

-Az az arc.. -rázta a fejét, míg szeméből kicsordult könnyeit letörölte. 

-Túl hirtelen jött. -ültem le a pult elé. Akaratlanul is elmosolyodtam dallamos, lágy nevetésén. Férfi létére sokkalta szebb nevetése van mint sok nőnek. 

-Egyébként jól állnak a ruháim. Igaz, hogy még kétszer beleférnél, de nem rossz. -nézett rajtam végig, majd szemünk találkozott. Lányos zavaromban lehajtottam fejem és csak pislogtam a térdemen összefont ujjaimra. 

-De válassz, mit szeretnél. Bocsi, hogy csak ilyenek, de csak ennyire volt időm. -dörzsölte össze kezeit, míg száját elhúzta. 

-Én bőven beértem volna egy szimpla vajas kenyérrel is, nemhogy egy egész éttermi menüsorral. -futtattam át tekintetem az idő közben elém rakott tányérokon. Volt háromféle saláta, két fajta sült hús, pár szusi és aszalt gyümölcs. Mindenből raktam picit a tányéromra, és habár a felénél éreztem azt, hogy majd' szét durranok, azért megettem mindent amit kiszedtem, hiszen egyszerűen isteni volt. 

-Huhh. -dőltem hátra székemben, míg hasamat simogattam. Akárcsak egy jóllakott óvodás. -Ez elképesztő. Honnan tanultál meg így főzni? -néztem az előttem ülőt. Amíg ettem, csak állát kezére támasztva könyökölt az asztalon, és pislogás nélkül figyelte, ahogy befalok mindent. 

-Hobbi. Mivel elég sokat vagyok itthon mostanság, volt időm kicsit többet foglalkozni vele. -húzta végül száját mosolyra, mit viszonoztam. 

-De neki is kezdhetnénk akkor annak amiért már egy órája jöttem. -néztem a falon ketyegő órára. 

-Hogy elment az idő. -pillantott oda ő is, majd intett, hogy menjek vele. A nappaliba vezetett, honnan egy másik szoba nyílt. Az egyik sarokban egy versenyzongora, a másikban két akusztikus gitár és egy elektromos, mellette egy klasszikussal. Üres és teleírt kották hevertek egy kisebb díványon pár toll kíséretében. 

-Szóval itt van a te kis dolgozószobád. -ámuldoztam. 

-Ne hívd annak, az olyan lekezelő. Ez az életem, nem csak a munkám. Ez az én kis rejtekhelyem, ahova bármikor elvonulhatok és kiadhatok magamból mindent. 

-Azt látom. Ezeket mind te írtad, egyedül? -emeltem föl egy köteg kottát, mire ő csak bólintott. -Belenézhetek? -kérdeztem, mire ő csak megismételte előbbi válaszát. Fellapoztam, és néhány dallamsort eldúdoltam, míg párnak a szövegét motyogtam el. 

-Ezeket még egy éve írtam, nem olyan jók. Nem önfényezésből, de elég sokat fejlődtem azóta. -ült le. Követtem, és én is elhelyezkedtem mellette, míg szemeim véletlenül sem vettem le a lapokról. 

-Elsuhansz előttem, már megint rohansz. Vajon egyszer észreveszel? Nem hiszem. Olyan vagyok, mint bárki más. Egy senki a szürke hétköznapokban, akinek minden lépéseddel megdobbantod a szívét. -olvastam fel. -Ez nagyon jó.. -mutattam rá, míg elégedetten bólogattam és a szerzőre néztem. Tovább lapoztam pár oldallal, majd egy újabb szöveget kezdtem elemezni. - Minden véletlen összeütközéskor bocsánatot kérek, és abban reménykedek, hogy ezúttal több bátorságom lesz megszólítani. Mert minden véletlen összeütközésünk, szánt szándékkal történik. Mert egyetlen bocsánatkérésem sem őszinte, mikor megérintettelek. - Tényleg jók a dalok, bár szinte mindegyik, egy-két kivétellel arról szólt, hogy egy munkatársába szeret bele, akivel apránként megismerik egymást. -Nagyon tetszenek, bár a szituációk szinte mindig ugyan azok, csak egy lépéssel mindig közelebb van hozzá. -adtam kezébe a kivégzett kottatömböt, s egy újabbat vettem magam elé. Ezt is tüzetesen átvizsgáltam, ebben már többfajta történetű dal volt, de még itt is vissza-vissza tért ez a történetsorozat. -Mióta nem vagy itt, minden este újraálmodlak, de minden reggel újra megbánom. A szívemet a hiányod tölti be most már, egy fekete lyuk, egy üres gödör tele semmivel, mit lassan tölt tele a bánat. Ezeket simán játszhatnák a rádiók... -ámultam. -Olyan hangosan köszönök amennyire csak lehet, s mégis halkan motyogom, hogy szeretlek. Nem hallod, hisz ha meg is állsz, mindig csak a formalitás, a munka, vagy a sablonszövegek. Megkérdezed, hogy vagyok, s én azt válaszolom, hogy soha jobban. Pedig ordítani lenne kedvem, elkiáltani, hogy mennyire oda vagyok érted. -Ennek is a végére értem. -De miért mindegyik a viszonzatlan, vagy az eltitkolt szerelemről szól? -tettem le az asztalra. 

-Mert valahogy csakis a saját érzéseimre támaszkodtam abban az időben. Szívem szerint most is csak azokat írnám le amiket érzek, hisz azok a leghitelesebbek, de többszínűnek kell lennie egy zeneszerzőnek. A kedvenceim még mindig azok amiket így írtam, hiszen minden kedvenc dalban egy kimondatlan történet van. -adott választ. 

-De hát ezzel mondasz ki mindent. -értetlenkedtem. 

-Azt nem tudod meg, hogy kinek szól, azt sem, hogy mi lesz a vége. Egy állapotot mondok el, amihez egy történet kapcsolódik. -állt fel, majd a zongorájához sétált. Leült, állítgatta kicsit a székét, majd kezeit a billentyűkre helyezte. Lassan játszani kezdett valamit, majd megállt, és elkérte az első kottát, mit olvastam. Odaadtam, és megálltam a hangszer mellett. Letette a lapot a kottatartóra, rám nézett és szélesen elmosolyodott. Visszamosolyogtam, mire a kottára pillantott, s belekezdett. Hangja tökéletesen illet a dalhoz, minden hang olyan lett, amilyennek ő akarta, engem pedig hatalmába kerített a zene. Libabőrös lettem mindenhol, a hideg futkosott a gerincem mentén egész végig, majd a végén hiányérzetem lett. Az a hiány, mikor egy gyönyörű dal befejeződik, te pedig hallgatnád még tovább. A következőért nyúlt, majd azt is eljátszotta. Ezzel sem voltam másképp, bár ez jóval pörgősebb volt, így már a lábam is járt, fejemet pedig a dal ritmusára döntöttem picit előre és hátra. Így folytatódott, míg az összes általam felolvasott szerzeményét elő nem adta. Miután eljátszotta mindet, megtörölte kezeit, majd felém fordult. Újra rám mosolygott, és az ajtóhoz sétált. Már azt hittem, hogy kimegy, mikor becsukta azt, és egy kisebb szekrény bukkant elő, mi eddig teljes takarásban volt. Kinyitotta az egyik fiókot, majd kihúzott belőle egy lapot. Mikor közelebb hozta, egy félig megírt dalt véltem rajta felfedezni. A kezembe adta, mire én átfutottam. 

-Nézd, ez jobb lenne egy oktávval mélyebben. -mutattam az egyik hangra, mire ő is eldúdolta magában és elismerően bólintott. Kerített egy ceruzát, majd átírta rögtön. Több csiszolásra már nem volt szüksége. 

-Ha tetszik, befejezhetnénk ezt. -ajánlotta fel, miközben arcom vizsgálta. A gondolataimat akarta kiolvasni belőle, hiszen úgy meredt rám, mint más emberek az eredeti Mona Lisára. 

-Ez tökéletes lesz. -néztem föl rá, mire elkapta tekintetét. -Akkor lássunk neki. Szóval a dallam megvan, már csak a szöveg hiányos. Hmm.. Eddig az van, hogy: 

A saját sorsom én alakítottam, 

Kezemben van még mindig minden ügyem.

Tudom, hogy egy nap te is itt leszel, 

Hiszen te vagy a csoda, a végzetem.

Napról napra egyre közelebb lettem,

Talán észre sem vetted, hogy is tettem.

Minden veled töltött percben rájövök, 

Te vagy az, kiért folytatni érdemes.

Veled minden más, 

Könnyebb a munka, 

Nehezebb a légzés,

Bizonytalan a lépés,

Lassan szeretnélek szeretni, 

Lassan szeretnélek ölelni, 

Lassan szeretnélek mellettem tudni,

Lassan szeretnék veled megöregedni. 

-Igen. Eddig jutottam. -fogta állát. 

-Hmm.. Mondjuk... 

Ha lent is vagyok, érted feljutok,

Hiszen veled erősebb is vagyok.

Minden vallomásom neked súgom álmomban,

Éber vagyok...  Valami ilyesmi... -vontam meg vállam egy rögtönzött rész után. 

-Nem rossz, bár a vége elég furcsa. 

Ha lent is vagyok, érted feljutok, 

Hiszen veled még erősebb vagyok. 

Minden vallomásom neked súgom, 

Melletted álmomban is éber vagyok.   Így? -javított ki. 

-Nekem tetszik. Jó lesz. -mosolyogtam, hiszen könnyebb vele dolgozni, mint gondoltam. Valahogy tökéletesen egymásra vagyunk hangolva. 

-Akkor mondd a következőt is, én pedig kiegészítem. -láttam rajta is a lelkesedést. 

-Rendben. -bólintottam. - Akkor.. 

Hozzád húz a szívem már régóta,

Az első találkozásom veled, 

Nem lehetett az sem véletlen, 

Akárcsak x+x a négyzeten. 

-Hogy mi? -nevetett fel az utolsó sor hallatán. 

-Többre nem telt. -nevettem vele. 

-Valahogy az első sor sandít benne. 

Még mindig emlékszem mindenre,

Mint az első találkozásomra veled, 

Nem lehetett az sem véletlen, 

Akárcsak x+x a négyzeten.

-Ez így korrekt. -csaptam össze kezeim. -De szabad megkérdeznem valamit? -néztem rá bizonytalanul. Ő csak meglepetten rám sandított, majd felém fordult. 

-Csak tessék. -mosolyodott el. 

-Ki az a lány, akiről ennyit írtál és írsz a mai napig? -tördeltem az ujjaim zavaromban. Nem tudtam leplezni. Túl sok érzést kellett kordában tartanom. Féltékenység. Zavarodottság. Egy pici düh. Remény. Szomorúság. Azonban mégis valamilyen szinten boldog voltam a mai nap történtek miatt. 

-Őszintén válaszoljak, vagy azt mondjam, amit hallani szeretnél? -húzta föl szemöldökét. Ránéztem, és rögtön tudtam. Tudja, hogy tetszik nekem. Tudja, hogy azért tudtam folytatni a dalt, mert így érzek iránta. Azonban egy pillanatra elgondolkodtam. Melyiket mondja? Az így is túlfeszített idegszálaim nem bírták volna az igazságot. 

-Mondd azt, amit hallani szeretnék. -kértem. 

-Nem ismered. -sütötte le tekintetét és térdeit kezdte fixírozni.

-Értem. -fátyolosodott el tekintetem, de nem hagytam, hogy kiguruljon egy könnycsepp sem. Eleve reménytelen helyzet volt, akkor miért is reménykedtem? 

-Mi a baj? -nézett hirtelen rám ijedten. 

-Semmi. Tényleg semmi. Csak tudod... Ma elütötték a macskám és annyira hiányzik. -kezdtem el sírni. Tudtam, hogy átlátszó duma, de úgy tűnt, bevette. 

-De neked nincs is macskád. -döbbent le, bennem pedig egy percre megfagyott a vér. 

-Ezt honnan tudod? -hagytam abba mindent egyszerre. Sírást, önsajnáltatást és légzést. 

-Hogy ne tudnám? Hiszen szinte mindent tudok rólad. -nevetett fel. 

-De azt hittem, hogy sosem figyelsz mikor meséltem neked az ilyesmiket. Azt hittem, hogy csak úgy csinálsz mint aki meghallgat, csakhogy könnyebb legyen a lelkemnek mikor kipanaszkodtam magam. -töröltem le könnyeimet. 

-Hogy ne érdekelne az akit szeretek? -nézett rám értetlenül. 

-Mondd még egyszer! Azt hiszem bedugult a fülem, vagy félre hallok. Az előbb mondtad, hogy nem ismerem. De várj.. Én azt kértem, hogy azt mondd, amit én szeretnék. Ez nagyon nem az. Én azt szerettem volna, hogy azt mondd amit most mondtál. -gondolkodtam hangosan. 

-Tényleg? -húzta föl szemöldökeit. 

-Igen. Akkor miért azt mondtad amit? 

-Mert azt hittem, hogy neked csak kellemetlen lenne, és hogy viszonzatlan amit érzek. És nem azt kérted, hogy az igazságot mondjam. Ráadásul azt hittem, hogy már ránk ismertél.

-Na várj.. Akkor most tisztázzuk, mert belezavarodtam. Mi tényleg ennyire idióták vagyunk? -nevettem el magam. 

-Nem. Csak szimplán szerelmesek. -nevetett ő is és magához húzott.

Elhinni...

Az eső lassan szemerkél, a nap pedig elbújt szégyenében. Kint mindent sár borít, a szél bele-belekap a fák csupasz ágaiba és táncra hívja őket.
Mondd, miért terheli lelkem még az idő is? 
Idebent, a kandallóban lassan parázzsá égő fahasábok fájdalmas sírása tölti be a házat. A dohányzóasztalon lévő forró tea gőze fölszáll a mennyezetig, majd eltűnik. Elillan, megszűnik.
Mondd, miért nem lehetek olyan mint a felszálló pára?
Egy elnyűtt melegítőnadrág és egy ronggyá hordott póló van rajtam, min egy ősrégi kendő, mit még dédnagyanyám kapott az ő nagymamájától. Hajam kifésületlenül van kusza kontyba kötve, arcomra már rászáradt a lesírt szemfesték.
Mondd, miért utál még a tükör is, hogy a kegyetlen valóságot mutatja? 
Szívemben tőrök begyógyulatlan sebei, abból kikanyarított darabok.
Önmagamat ócsárolom, s téged védelek, holott épp ésszel ezt fordítva kéne tennem.
Mondd, miért lett lelkem hirtelen ilyen nehéz? 

Felemelem a kis bögrét, mi oly türelmesen várt eddig az asztalon és számhoz emelem. Belekortyolok és hagyom, hogy testem átvegye a melegét. Kissé kesernyés a benne lévő gyógyszertől, de már nem is érdekel. Ez tizedannyira sem rossz mint az, amit legbelül érzek.
Észrevétlenül ürül ki a csöppnyi edény, s halkan kacagni kezdek.
Min is nevetek? 
Már nem tudom. Nem is érdekel. 
Kezeimet lecsapom az ülőgarnitúrára, a tea megmaradt pár cseppje szétfolyik rajta.
Kit érdekel? Majd megszárad!
Halk kacarászásom nevetésbe növi ki magát, majd később már szinte röhögésbe.
Mi is annyira vicces? 
Minden! Az a kép rólam még a középiskola utolsó évében. Az a szál rózsa ott a sarokban, amit még az első randinkon kaptam tőled. 
De hát... Miért is nevetek ezen? 
Szemöldököm összevonom és mérgesen meredek a tőlem pár méterre lévő komódra.
Ez felháborító! Mit képzeltél, hogy ide jöttél? 
Nevettél és átöleltél. Miért? 
Azt suttogtad, hogy szeretsz, majd intettél és elmentél. 
Faképnél hagytál a sötét lakásban és nem jöttél vissza. 
-A francba veled! -ordítom, majd a kezemben lévő kis bögrét a falhoz vágom. Hatalmas csattanással érintkezik vele, majd darabokban a padlóra hull. Szemeim kikerekednek.
Mit tettem? 
Kezem szám elé kapom és könnyek szöknek szemembe.
A bögre... A bögre, amit tőled kaptam.
Ijedten pattanok föl és rohanok oda, hogy összeszedjem a pár milliméteres szilánkokat. Érzem ahogy éles szélük egyre több csíkot vág a tenyerembe, de nem érdekel. Kitartóan szedem, s a parkettát vér és könnycseppek kezdik borítani.

Hirtelen elfog a szédülés és beletenyerelek a milliónyi szilánkba, hogy támaszt találjak. Látásom elhomályosul, ezúttal nem a könnyek miatt.
Fejem sajog és furcsa zümmögést hallok. Idegesít. Mindjárt szétfeszít. Fáj.
Újra nevetek. Vicces ez az érzés, tényleg az. Milyen szép mélyvörös a padló. 
Saját véremben tapicskolok és élvezem ahogy a kis foltokból egyre nagyobbak lesznek.
Majd újra sírok és rád gondolok. Miért mentél el? 
Zokogok és már a levegőt is csak akarattal tudom venni. Fejemben újra hangokat hallok.
Ajtó nyitódást. -Hallucinálok
Lépéseket. -Hallucinálok
Egy ismerős hangot. -Hallucinálok
Újabb lépteket. -Hallucinálok
-Úristen! Kana! Megint túladagoltad? -szól újra a hang a fejemben, majd hirtelen valami hozzám ér. Undorodva ugrok el onnan és a földre vetődök sikítva. Tehetetlenül kapálózok.
Újra itt van valami. Bántani akar. 
-Segítség! -kiáltok reménykedve, hogy valaki megmentésemre siet. Szemeimet behunyom és várom a csodát.
-Kana.. Ne félj! Én vagyok az, _____. -hallom meg azt a nevet, mi észhez térít.
-_____! -sikítok, de ezúttal nem a félelemtől. Te voltál az.
-Igen. Itt vagyok. -hajolsz le hozzám és átölelsz.
-Itt hagytál, elmentél. -zokogok tovább.
-Egy órára mentem el a boltba. -simogattad a fejem.
-Nem igaz. Már egy hete nem láttalak. -markoltam meg gallérodat. Nem érdekelt, hogy mindened véres lesz.
-Nem. Pontosan egy órája láttál. Letettem a gyógyszered az asztalra és kértelek, hogy vedd be. Emlékszel? -mosolyogsz rám. Rosszul érzem magam. Érzem, hogy ez nem őszinte mosoly. Ez egy olyan mosoly, amivel akkor néznek rád, mikor azt hiszik, hogy megőrültél.
-Én nem őrültem meg! -sipítom és mellkason váglak.
-Tudom drágám, tudom. Gyere, lemossuk a sebeidet! -állsz föl velem és a fürdőbe vezetsz. A kád szélére ülök, hol te lekezeled a sérült testrészemet.
-Milyen szép... -meredek a lefolyóban lévő vércsíkokra. -Gyönyörű vörös. -elmélkedek, míg te némán állsz fölöttem és gézzel betekered végtagom.
A nappaliba megyünk, hol leülünk, majd a telefonhoz nyúlsz. Én az ablak felé fordulok és a kinti világban kezdek gyönyörködni.
-Jó napot! Doktor úr, megint túladagolta az ideggyógyszert. Igen. Értettem. Viszem. -tetted le a készüléket majd megfogtad a combom gyengéden.
Tudtam, hogy mi fog következni. A már százszor lefutott kör.
-Nem hiszed el, hogy normális vagyok. -ráztam a fejem mosolyogva.
-Én elhiszem. -húztál magadhoz. -A világ nem hiszi el. 

Életre kel(l) /Myungsoo/

Mi lett a mindenem?
   Mi adott nekem minden nap jobb kedvet?
      Mitől kapta, nekem minden nap újabb erőt?
        Mi adta meg nekem a másik, hiányzó felemet?
Az az egy dolog, amit a legeslegkönnyebben elveszíthettem...

A homokos tengerpart a már jól ismert és hőn szeretett hangulattal várt azon a nyáron is. A forró aszfalt égette meztelen talpam miközben rohamléptekkel tartottam a kis kávézó felé. A víztől pár méterre, az út szélén állt a hely, hova minden nyáron az első utam vezetett.
-Nao! -vágtam ki az épület bejárati ajtaját és bekiáltottam rajta, nem érdekelt, hogy gyakorlatilag minden vendég a telefonjáért nyúl és hívja a pszichoterápiai intézetet a szomszéd városban. Beljebb léptem, de a megszokott illat és látvány hiányzott.
Üres, fehér falak és festékszag. Sehol egy árva lélek, sehol a finom kávéillat és eltűntek a vendégek.
Hova lett mindenki?
-Segíthetek? -lépett ki a régi konyhaajtón egy magas, velem egykorú fiú. Kék kantáros nadrágja és fehér rövid ujjú pólója sárga plecsnikkel voltak tele, mik festékfoltoknak tűntek.
-Elnézést. -hajoltam meg. Még mindig a küszöbön álltam, és nem is szándékoztam elmenni addig, míg kérdéseimre választ nem kapok. -Én Naokot keresem.
-Ó, a régi tulajt. -mutogatott egy festőecsettel. -Visszamentek a barátjával Japánba.
-A barátjával? Vissza? -húztam össze szemöldököm. -És nem szólt? Megállj, Nao, jössz te még az én utcámba. -dörmögtem magam elé, de mint kiderült a barna fiú is hallotta, mivel felkuncogott. -Rendben, köszönöm. Elnézést a zavarásért! További jó munkát! -hajoltam meg ismét, majd sarkon fordultam és lebaktattam a kis fateraszról.
-Várj! -hallottam magam mögül egy hangot. Vissza fordultam és a terasz korlátján támaszkodó kék nadrágos fiú mosolygott rám.
-Igen? -kiáltottam vissza, míg kezemet a homlokomhoz tettem napellenzőként használva azt.
-Mi a neved? -kiáltotta ő is.
-Az nem lényeg. -válaszoltam.
-Hol laksz? -kérdezte.
-Az sem lényeg. -kezdett idegesíteni. -Egyéb kérdés amire úgyis a 'Nem lényeg.' választ kapod?
-Van. Mikor látlak legközelebb?
-Mikor újra beégek előtted, akárcsak most. -intettem, majd megfordulva visszarohantam a nyaralónkhoz.

-Hölgyem, a palacsintája. -tette le elém a pincér a reggelim. Bólintva megköszöntem, majd nekiláttam elfogyasztásának. Szerettem itt reggelizni, hiszen ezt csak ilyenkor, nyáron tehetem meg. Most úgy érezhettem magam, mint egy film szereplője, vagy legalábbis valami ilyesmi.
Miután elpusztítottam mindent ami a tányéromon volt, fizettem és elindultam a célomnak kiszemelt bejárati ajtóhoz. Kiérve azonban nem a friss, tiszta, tengeri levegő, hanem egy erős mellkas csapott meg.
-Áuu!- hőköltem hátra orromat fogva, miből elkezdett a vér szivárogni.
-Jaj, istenem! Bocsáss meg! Nem volt szándékos! -nyomott arcomhoz egy zsepit, mit végül elvettem. Fölnéztem megsebesítőmre és valószínűleg ugyan olyan eldeformált fejem lehetett, mint neki. Ha nem fájt volna az arcom, még röhögtem is volna rajta.
-Semmi baj. Megesik az ilyen. Velem speciel mindig... -legyintettem.
-Kiengesztelésül meghívhatlak egy italra? -bökött fejével a mögöttem lévő ajtóra. Hátra néztem, mintha nem tudnám, hogy mi van mögöttem, majd felsóhajtva visszanéztem azokba a hatalmas boci szemekbe, mik oly gyönyörűen csillogtak. Egy percre még az önuralmam is megingatták.
-Áhh, nem szükséges. Tényleg semmiség. -legyintettem megint. -És ha most megbocsájtasz... -hajoltam meg, majd kikerültem, de karomnál fogva visszarántott maga elé.
-Miért van az, hogy akármennyire jó fej akarok lenni, te mindig lekoptatsz? -fonta össze karjait mellkasa előtt.
-Mert nem szeretem az ilyen srácokat mint te. -húztam szám sarkát fölfelé, egy önelégült mosolyra.
-Milyenek az olyan srácok mint én? -az ő arcán egy sejtelmes, félmosoly ütötte fel fejét.
-Virágfiúk. -vágtam neki oda szárazon, majd elsétáltam mellette és ott hagytam.

Ez a fiú emlékeztetett valakire. Valakire, akire nem éppen jó dolog hasonlítani. Arra a személyre, aki átvert, megtört és faképnél hagyott.
Arra az emberre, aki az első szerelmem volt.

Dacosan baktattam a víz felé, magamban végigpörgetve az összes emléket, amit azzal a fajankóval szereztem. Az összes jót, mik már feledésbe merültek, és az összes rosszat, mik az idővel egyre jobban elhalványultak. Egyedül az utolsó, a legnagyobb baklövése maradt meg bennem ugyan úgy, mint akkor, mikor megtörtént.
-Állj már meg! Mi vagy te, versenyló? -hallottam magam mögül azt a hangot, mit most pont nem kellett volna.
-Mit akarsz? -mordultam rá és orromtól elvettem a zsepit. Már nem vérzett szerencsére.
-Nono, a versenylóból párduc lett. -vigyorgott.
-És ha nem akarod, hogy a párduc valami olyat tegyen, amit megbánsz, jobb ha nem hergeled. -sétáltam tovább, míg ő jött utánam.
-Oké, oké, értem. De valamit szeretnék mondani. Lehet, hogy...
-Nem. -vágtam a szavába.
-Lehet, hogy...
-Nem.
-Lehet, hogy..
-Még mindig nem.
-Figyelj már rám! -ragadott meg vállamnál fogva és maga felé fordított. Szemei lyukat égettek az enyéimbe, mérges tekintete meg kell hagyni, eléggé ijesztő volt. Nagyot nyeltem, majd hagytam, hogy kifejtse mondandóját. -Szóval, lehet, hogy te ismersz olyan embereket akik hasonlítanak rám. De! Minden ember más. A szüleid sosem mondták, hogy ne ítéld meg a könyvet a borítója alapján? Szerinted én nem érdemelnék egy esélyt? Egy tiszta lapot, amit nem más mocska piszkít be? Nem rám haragszol, hanem arra, aki rosszat tett veled. Én tegnap láttalak először, nem hinném, hogy akár előző életemben a károdat okoztam volna. Így ha gondolkodtál, akár igent is mondhatnál a meghívásomra. -lágyult el hangja az utolsó mondatnál. Elgondolkodtam és sajnos arra kellett jutnom, hogy igaza van. Így huzakodva, de elfogadtam.

Kedvtelenül és kételyekkel tele indultunk vissza. Leültünk egy asztalhoz, majd rendeltünk egy-egy italt.
-Ma már elárulod a neved? -könyökölt az asztalra.
-Nem akarom. -fontam össze karjaim mellkasom előtt, míg hátradőltem a széken.
-Miért? -mosolyodott el. Valószínűleg érezte, hogy bármit mondok, ő tud rá egy frappáns visszavágást.
-Mert ha elárulom, egy lépéssel közelebb leszünk egymáshoz. És ez az amit igazából nem akarok. -forgattam szemeimet.
-Hahó, tiszta lap. -integetett arcom előtt, mire nagyot sóhajtottam.
-Naeun. Shin Naeun.
-Én Myungsoo vagyok. Kim Myunsoo. De mindenki csak L-nek hív.
-A Death Note-os L? -kerekedtek ki szemeim. Igen, világhírű anime függő vagyok, szinte mindenről egy-egy anime jut eszembe. Ezt is Nao drágának köszönhetem.
-Nem, csak simán L. -nevetett fel.

Érdekes, de egy órát varázsütés szerűen beszélgettünk el Myungsooval. Habár még mindig nem csíptem, de már egész normálisan álltam hozzá magához az emberhez. A végén még talán az is kiderül, hogy normális.
Áhh, az lehetetlen. Minden virágfiú ugyanolyan.

Eltelt egy nap, eltelt két nap, eltelt egy egész hét, és L-t képtelenség volt levakarni rólam. Már néha paranoiára utaló jeleim is voltak. Végül addig harcolt, míg egy randiba bele nem mentem. Ez a gyerek tényleg nem ismerte a nemleges válaszokat ha róla és az ő érdekeiről volt szó.
-Nani! -integetett a parton.
-Mondtam, hogy nem szeretem ha Naninak hívsz. -intettem vissza.
-Pedig annyira aranyos. Illik hozzád. -mosolygott.
-Ez egy japán kérdőszó. Ugyan, kérlek. -fújtattam.
-Nem vagy könnyű dió. -sóhajtott. -De szeretem a kihívásokat. -vigyorgott, majd átdobta vállamon egyik kezét.
-Én nem holmi videó játékban élek, ahol a tökéletes kinézetű, de belül üres, hologram karakterek elfogadják a magamfajta 'kihívásokat'.
-Szóval tökéletes kinézetű? - nevetett fel, mire észbe kaptam és magamban ötször elástam magam szégyenemben. Elszóltam magam.
Igen, L totálisan az esetem volt, de ebből a szempontból az a személy is, aki egy életre megtanított az elővigyázatosságra.
-Hagyjuk. -legyintettem. -Hova megyünk?
-Csónakázunk picit a naplementében. -mutatott maga mögé, ahol pár méterre tőlünk egy kis csónak állt a parton.
-Nocsak, a kis romantikus. -nevettem el magam. -De ötletes. Talán egyedül így nem randiztam még itt.
-Látod? Ez egy jel, hogy mi lelki társak vagyunk..
-Vagy nem. -nyújtottam rá a nyelvem, majd a csónak felé vettem az irányt. Ő csak szórakozottan mosolygott és utánam futott.

Hirtelen egy furcsa hang ütötte meg a fülemet. Olyan szomorú... olyan keserves... olyan... sírós.
Egy kislány guggolt a parton, térdeit átölelve zokogott.
Mihelyst Myungsoo meglátta, már nem érdekelte, hogy egy randin van. Odarohant és beszélni kezdett hozzá, mire a kislány felnézett. Oda mentem én is.
-Mi a baj? -simogatta meg a lány vállát.
-Az anyukám.. -mondta elcsukló hangon.
-Mi történt vele? -faggatta tovább L.
-Elvesztettem. -zokogott a lány tovább.
-Gyere, megkeressük. Addig nem nyugszunk, amíg meg nem találjuk. -kapta föl karjaiba a négy éves forma kislányt a fiú, majd elindult vele az egyik partszéli boltocska felé.
Csodálattal a szívemben és meghatottan néztem utánuk. Ez egy olyan tett volt a fiútól, amit nem néztem volna ki belőle. Egy önzetlen és lovagias dolog.
Talán igaza van, és mégsem olyan mint a többi...
Végül a randinak fújtak, hiszen egy órán keresztül kerestük a kislányt kereső anyukát, de meglett. Az idő elromlott, mi pedig már annak is örültünk, ha haza tudtunk menni. Ennek ellenére L még hazakísért.
Ez a nap tele volt kellemes csalódásokkal.

Végül az elmaradt randi bepótolódott és megsokszorozódott. Azután a nap után nem úgy néztem rá, mint az első szerelmem alteregójára, hanem úgy, mint egy olyan fiúra, aki megérdemli a szeretetet. Így következett be az, amit az elején olyannyira nem akartam.
Beleszerettem.

-Nani! -üdvözölt immáron egy hetes barátom. Magához húzott és szorosan tartott ölelésében. -Nem akarom, hogy elmenj. -fúrta arcát vállamba.
-Én sem akarok elmenni.- döntöttem fejem mellkasának. -De kilenc hónap múlva újra látjuk egymást. És akkorra talán már itt is maradhatok. -próbáltam vigasztalni, mi inkább szólt magamnak, mint neki. Könnyekkel küzdöttünk mind a ketten, de míg én nem törődve velük kiengedtem őket, Myungsoo szorgalmasan nyelte vissza őket.
-Igen. Mert mi örökre együtt leszünk. -tört meg a sziklagát, kiengedve a sok, eddig visszatartott könnyet.

Akkor még nem tudtam, hogy mit takar az örökké szó, és miért hullottak azon a délutánon olyannyira azok az addig még sosem látott könnyek.

Én visszatértem a nyüzsgő fővárosba, L pedig ottmaradt a tengerparti kisvárosban. Telefonszámot, e-mail címet és még csak lakcímet sem cseréltünk, mondván nagyobb öröm lesz egymást látni a következő találkozásunkkor. Ez is az ő ötlete volt, én pedig beleegyeztem.
Az iskolám utolsó évét úgy tettem meg, hogy a szüleim csak akkor láttak, mikor elmentem, hazajöttem vagy éppen enni mentem le. Ha nem tanultam, nem tudtam nem Myungsoora gondolni és nem ócsárolni magamat, amiért belementem ebbe a hülye ötletbe. Leírhatatlanul hiányzott. A szívem szakadt meg érte, de várnom kellett. Viszont a sok tanulás szín ötös eredménnyel járt és plusz egy nyelv középfokú nyelvvizsgájával.
Volt időm még a japán nyelvtudásom is fejleszteni. Talán ezért akarta így Myungsoo?
Azt akarta, hogy a tanulásra összpontosítsak és ne rá?
Meglehet.

Végül kilenc és fél hónap után feloldódott a szívemet fogságban tartó kalitka zárja és szabadon repülhettem oda, ahova mindennél jobban vágytam.
Myungsoo karjaiba.
Odaérve ki sem pakoltam, csapot, papot otthagyva rohantam a régi kávézó helyére épült lakás felé, majd mint pontosan egy éve, berontottam az ajtón.
-L! -kiáltottam el magam. Csörömpölés hallatszott, majd az egyik szobából egy kislány lépett ki. Kikerekedett szemekkel bámult rám, majd elkiáltotta magát.
-Anyu! Itt a néni! -ennek hallatán, egy középkorú nő lépett a kislány mögé.
-Áh, már vártunk. -mosolygott barátságosan.
-Mi... Mi ez az egész? -remegtek meg lábaim. -My... My... Myungsoo hol van? -dadogtam. Reméltem, hogy nem azt mondja a nő, mi számomra egy újabb lándzsát jelentett volna a szívemben.
'Megcsalt'. 'Talán ez az ő gyereke'. 'Összejött egy ilyen nővel'. 'Átvert'.
-A fiúcska... -szakította félbe a gondolkodásomat. -A fiúcska ezt hagyta itt neked. -nyúlt maga mellé, ahol egy komódon porosodó lap volt. Megfogta és odahozta nekem.
-Sajnálom. -mondta végül szomorúan. Nem megbánás ült az arcán, hanem őszinte sajnálat.
De miért?
-Rendben. Köszönöm. -mondtam neki, meghajoltam, majd kisétáltam a levéllel együtt. Mereven bámultam magam elé.
A gyomrom liftezni kezdett, a torkom pedig elszorult. Izmaim elernyedtek és képtelen voltam felnyitni a kezemben lévő levelet. Lábaim meg sem álltak a tengerpartig. Leültem egy eldugottabb helyen, majd kényszerítve magamat, föltéptem a borítékot.

"Drága Nani!
 Tudod, vicces dolog itt ülni és levelet írni neked, holott nem is tudom a címed. Most január van és az idő pocsék. Habár kint nemszeretem-idő van, a szívem mégis melegség járja át, hiszen téged őrizlek benne. Téged és az irántad érzett szerelmem. Tudom, tudom. Erre is csak azt mondanád, hogy 'Nocsak, a kis romantikus.', mint mindig. Rettentően hiányoznak a nyári napok, mikor úgy kellett harcolnom tűzzel-vassal érted. És hiányzik az a pár nap, amit a barátodként élhettem meg melletted. Ne ijedj meg kérlek! Ne utálj meg azután, miután végigolvastad a levelem. Csak erre kérlek. Szerelmem..
Nem is tudom, hogy kezdjek neki. Te most Szöulban lehetsz a barátaiddal, a családoddal vagy éppen bárhol máshol, bárki mással. Én azonban itt ülök és várlak. De nem tudok örökké várni. A test múlandó, de a lélek marad.
Beteg vagyok.
Leukémiával diagnosztizáltak májusban. Túl gyorsan épül le a szervezetem. Ez már az utolsó stádium, ahol az ópiumgyógyszer sem enyhíti a fájdalmaim, csak az, mikor rád gondolok. Rád és arra, hogy mi mindent szerettem volna megtenni éred.
Kíváncsi vagy rá, hogy miért jöttem ide?
Miután a kemoterápia sem segített, csak rontott a helyzeten, abbahagytam a felénél és eldöntöttem, hogy boldogan fogom leélni még azt az időt, mit kapok a jó Istentől. Egy tengerpartra szerettem volna jönni, mi nem olyan jelentős turisztika szempontjából és itt lehúzni a maradék időm. Árva gyerek lévén már magamról gondoskodhattam mivel a tizennyolcadik életévem betöltöttem. Így kerültem ide. Álmomban sem gondoltam volna, hogy egy olyan embert sodor mellém a sors, ki első látásra ennyire lekötött. Őszintén, senkit sem szerettem még életemben úgy, mint téged. Te három hónap alatt képes voltál azt elérni, mi másoknak három év alatt nem ment. Különleges vagy. Az az ember, aki nem a külsőmért szeretett, hanem a belsőmért. Talán ezért is harcoltam ennyire érted. Utáltad a kinézetemet, utáltad, hogy hasonlítok valakire. Ezért tudom azt, hogy te engem szerettél. Mikor nyáron újra visszajössz, én talán már csak a nap sugaraiban ölelhetlek át. De mégis...
Boldog vagyok, hiszen megtaláltam azt akit mindvégig hiányoltam. Az embert, aki megtanított élni a halál torkában. Aki miatt egészségesnek szerettem volna érezni magam minden egyes pillanatban. Aki miatt... élni szeretnék még két életnyit. De ha már többet nem láthatsz, ne aggódj. Én leszek a napsugár, mi reggel az arcod cirógatja.
Én leszek a kávéillat, mi megtölti a konyhádat.
Én leszek a melegség, mi szívedben szétárad.
Nani, drága kérdőszavam, Szeretlek örökre!
                    Kim Myungsoo

Sírva borultam térdeimre, míg könnyeim záporától már pacákat sem láttam a külvilágból.
Hisz tudtam...
Volt egy virágfiú, aki azzal a szóval az ajkán halt meg, hogy: Szeretlek.

Fate. /Lay szösszenet/

-Yixing, emlékszel még arra, hogy hogyan találkoztatok először? -könyökölt térdére a fiú előtt ülő Xiumin. A barnaság mosolyogva bólogatott.

Minden a MID promotálásakor történt. Az SM kirendelt minket egy kisebb dedikálásra, mire kedvetlenül mentem el. Az asztal mögött ülve bámultam magam elé, habár mosolyogtam a mellettem ülő Luhanon. Ki sem látszott a lányok közül. Mikor akadt egy szabad percem, körbe-körbe pillantottam, hogy felmérjem mennyien vannak még. És itt indul a történet.

Egy lány sétált át a téren, ahol az asztalaink voltak felállítva. Hullámos, világosbarna haját erősen fújta a szél, mi látszólag nagyon idegesítette. Arca kipirult a csípős hidegtől, de rendíthetetlenül topogott abban a hatalmas magassarkújában. Először viccesnek találtam a megnyilvánulásait, a mozdulatait és azt a fodros fehér szoknyáját ami kikandikált a kabátja alól. Valami azonban mégis megfogott benne.
Egyáltalán nem volt kihívó és aranyosan bukdácsolt azokban a cipőkben. Talán akkor mozdult meg bennem valami.
Szórakozottan bámultam, hiszen azt hittem, hogy csak átmegy a téren és eltűnik. Azonban egy erőteljes kanyar után, már egyenesen felém tartott. Nem nézett rám, még mindig az ide-oda szálló hajával volt elfoglalva. Azonban mikor az asztalomhoz ért, mosolyogva pillantott le rám. Bőre fehér volt, szeme pedig mélybarna. Elvesztem a tekintetében.
Így visszagondolva tényleg elég hülyén nézhettem ki. Ő viszont még mindig ugyan azzal a kedves mosollyal az arcán nézett rám, és valamit a kezembe nyomott. Lepillantottam, és az albumunk volt a kezeim között. Értetlenül bámultam rá, majd észhez tértem és kezembe vettem a filcemet.

Egy percig még gondolkodtam, hogy mit írhatnék még a nevem mellé, majd végül hagytam, hogy a szívem irányítsa a kezemet.
"Köszönöm, hogy megvetted az albumunkat. Remélem, hogy még találkozunk! Sok szeretettel, Lay" -ráírtam, de hirtelen eszembe jutott még valami.
-Mi a neved? -kérdeztem hirtelen. Kérdésem meglepte, de szinte azonnal válaszolt is.
-Oh Mina.- akkor szólalt meg először, mégis olyan volt, mintha már hallottam volna a hangját valahol. Végül kiegészítettem az utolsó mondatot "Sok szeretettel, Laytől Minának."-ra. Mosolyogva adtam kezébe az albumot, mit örömmel elvett tőlem és magához szorította. Megköszönte és mivel mögötte már morgolódott az idővel keletkezett sor, elment.

A többi rajongó bosszúságára azonban én még mindig az ő távolodó alakját bámultam és nem nekik firkantottam a kézjegyemet a képeikre és az albumaikra. Egyszerűen lehetetlenség volt levenni róla a szemem.













-Csak ennyi? Eltűnt? -fortyant fel Xiumin. Ő volt az egyetlen a bandából, aki nem hallotta még ezt a történetet.
Yixing csak felnevetett, majd folytatta.

Nem igazán. Aznap este koncertet tartottunk abban a régióban. Emlékszel?
Ott újra láttam.

Az Into your world-öt adtuk elő, hiszen ez volt az utolsó dalunk, a közönség kívánsága. A szokásos koreográfiát követve a szám végén a jobb szélére sétáltam a színpadnak és leguggoltam. Mint mindig, most is végig néztem az előttem sikítozó exoticokon, és akkor megakadt a szemem rajta.
Ő nem sikított, inkább nevetett, talán azon a bamba fejemen, amit akkor vághattam. Ugyanúgy lóbálta a lightsticket mint más, ugyan úgy élvezte a koncertet mint mindenki. Annyira természetes volt és annyira szép. Legszívesebben leugrottam volna hozzá a közönségbe.

Azt az estét egy ottani hotelben töltöttük, reggel pedig egy közeli kávézót vettünk célba a reggelihez. De hát erre te is emlékszel! Álmosan és holdkórosan ültem és a kávémat vártam, mikor a szomszédos asztal pincérnőjén megakadt a szemem. Tudtam, hogy ez nem véletlen. Ezt maga a sors rendezte így. Mina szaladt két tálcával a kezében, ugyan azzal a bájos mosollyal az arcán. Mikor megfordult és tekintetünk találkozott, egy kicsit lesápadt és talán meg is ijedt. De pillanatok alatt újra visszaköltözött arcára az a drága mosoly. Végül ennek is vége szakadt és ezúttal én távoztam előbb.

Ezután mindenhol őt kerestem. Minden fellépésen, minden utcán és minden emberben. Azonban nem találtam. Átkoztam magam, hogy nem vitt rá a lélek, hogy legalább a számát elkérjem. Két dolgot tudtam biztosra. A nevét, és azt, hogy menthetetlenül elcsavarta a fejem.
Már kezdtem feladni egy hónap után, hiszen magamnak is beláttam, hogy ez már a semmiért való megszállottság. És akkor..
A reptéren sétálgattunk fel s alá, hiszen a gép indulásáig volt még egy óránk. Igen, akkor néztük el az órát mind a tizenketten. Luhan mellett ballagva egyszerűen késztetést éreztem arra, hogy felnézzek. Valami furcsa erő tologatta az államat feljebb és feljebb. És ott...

Mina édesen mosolygott le rám és integetni kezdett. Azt hiszem nem kell részleteznem, hogy mi játszódott le bennem. Úgy éreztem, hogy megtaláltam a szívem felét, amit azon a koncerten hagytam el és ő elvitte. Úgy integettem neki vissza, mint kisgyerek az anyukájának az ablakból mikor látja az óvodában, hogy érte jönnek.
Felrohantam hozzá, nem érdekelt, hogy valószínűleg eltévedek visszafelé.
Nem bírtam magammal és a testem magától cselekedett. Megöleltem, minek hatására kővé dermedt a sokktól, én pedig annál jobban szorítottam magamhoz.








-Yixing! -törte meg a beszámolót egy lágy, női hang. -Nem hallották már eleget szegények?
A színfalak mögött ülő két fiú hirtelen fölállt, majd a hang irányába kapták a fejüket.

-Nos, Hyung, bemutatom a menyasszonyom. -mutatott a fehér szoknyás, fülig érő mosollyal besétáló lányra. -Oh Minat.

Parókabaki /Taoris yaoi/

A fali óra őrületbekergető monoton és egyre csak hangosodó kattogását lehetett csak hallani. Az előttem ülő lassan és kimérten kortyolt bele a kávéjába, majd letette az apró csészét az asztalra és rám emelte tekintetét.
-Nem hinném, hogy jó ötlet. Simán rájönne. -rázta a fejét nemlegesen.
-Honnan tudod ha még csak meg sem próbáltuk? Az ország legjobb sminkeseit is felfogadom ha kell. Kérlek! Szervezd meg nekem! -könyörögtem akárcsak egy óvodás kislány az anyukájának.
-Tao, nem. Az első pillanatban levenné, hogy fiú vagy.
-Kérlek! -nyúztam tovább. -Ha csak egy estére is... De legalább vele lehetnék. -tettem össze kezeim és kiskutyaszemekkel meredtem rá, mi általában hatásos volt. De csak nála...
-Rendben. -sóhajtott fel fájdalmasan majd lehúzta az utolsó kortyot.
-Ez az! Imádlak Suho! -ugrottam fel az asztaltól és önkívületi állapotban öleltem meg.

A nevem Huang Zitao. Kína második legbefolyásosabb és legtehetősebb családjának a sarja. Világ életemben hatalmas csalódás voltam szüleim számára, hiszen már pöttöm korom óta tudták, hogy más leszek mint a többiek. Autók helyett jobban izgattak a barbik és nem azért, hogy a szoknyájuk alá nézhessek. Minden jelmezbálon lánynak öltöztem és kifejezetten élveztem. Majd 16 évesen beismertem már magamnak is, hogy igen. Meleg vagyok. Szüleim sosem szóltak le érte, támogattak is hogy ne érezzem magam különcnek, de a szívemben legbelül tudom, hogy ők nem ilyen gyereket szerettek volna. Egy olyat, aki később jó vezetője lesz a megörökölt vállalatnak egy szintén gazdag család lánya mellett. Ez csak akkor következik be, ha egy gazdag transzfesztitával hoz össze a sors. Azonban ha ez nem lenne elég, kaptam a sorstól egy jó hideg zuhanyt még. És nem is kicsit.
Mivel kötelességem minden találkozóra elmenni amire a szüleimet is meghívják, így elkerülhetetlen volt az, hogy megismerkedjek az országom leggazdagabb családjával. Sokáig Amerikában éltek, majd visszaköltöztek ide. A fiuk pár évvel idősebb nálam és ami a legnagyobb baj vele... az az, hogy egy olyan ember, aki totálisan az esetem. Igen, beleszerettem.
 Sokszor beszélgettünk már és sok mindenben egyeznek a nézeteink. Egyikőnk sem szereti a nagy felhajtásokat és valamilyen szinten mind a ketten kilógunk a mostani örökösgenerációból.
Nincsen tudomása a nemi identitásomról, azonban neki a homlokára van írva, hogy heteró. Ez az egyik legnagyobb gondom mostanság.
Igen, mostanság.
Ugyanis az égiek nagyon szeretnek engem használni a szórakoztatásukra, hiszen ugyanakkor jöttem Seoulba, mikor Kris. Mivel nekem csak elit körökben szabad mozognom, így alap dolog volt, hogy Koreában is ezt az elvet kell követnem. Szerencsére az egyik nagyon jó barátom tökéletesen beleillik ebbe a körbe és nála tölthetem a nyár utolsó hónapját. Ő lenne Suho, kinek családjától függ fél Korea.

-És hogy gondolod? Beöltözöl nőnek én meg hívjam meg magamhoz? -forgatta kezei között az üres csészét. Suho az az ember, aki szinte minden neves embert ismer személyesen, így Krist is. Sőt, mi több... nagyon jóban vannak. Így alakult, hogy hozzá fordultam kérésemmel.
-Nem. Egy vakrandi. Ez a legjobb megoldás.-vakargattam államat.
-Vakrandi? -kuncogott.
-Nálatok sok vakrandit szerveznek. Amolyan... divat. Hát miért ne szervezhetnéd be őt és engem is egybe?
-Biztos vagy te ebben? -mosolygott. Látszólag szórakoztatta helyzetem.
-Teljesen. -válaszoltam határozottan.
-Hát legyen. -engedte ki eddig magában tartott nevetését majd a telefonjáért nyúlt. Pötyögött rajta valamit, majd a füléhez emelte. Pillanatok múlva meg is szólalt.
-Áh, Kris! Szia! Azt hallottam, hogy Koreában vagy. -nézett ki a mellettünk lévő üvegfalon a nyüzsgő nagyvárosra. A hatodik emeleten lévő kávézóban voltunk, így még a hatalmas forgalom is szépnek tűnt madártávlatból. -Igen. Igen. Valamikor tényleg összefuthatnánk. Azonban van egy kérdésem. Vagyis inkább kérésem. Megismertem egy öhhm.. lányt. Igen, egy lányt. Nagyon szép, sportos és ami nálatok annyira fontos, gazdag is. Ráadásul kínai. Ő is itt tölti az augusztus megmaradt napjait. Lenne kedved elmenni vele egy vakrandira? Kérlek. Ígérem, nem fogsz csalódni. Naa. Miért? Ez nem elég nyomós indok. Tudom. Na, hallgass az öreg Suhora és menj el vele. Egy este nem a világ vége. Igen, nagyon gazdag. Jó. Oké. Rendben. Örülök neki. Akkor péntek este nyolcra gyere a házamhoz. Ott lesz ő is. Oké, szia! - miután letette a telefont nagyot sóhajtott majd rám vezette tekintetét.
-Hogy én mire nem vagyok képes érted. -rázta a fejét újra.
-Akkor belement? -költözött ezer wattos vigyor az arcomra.
-Volt más választása? Még a lelket is kibeszéltem belőle. -nevetett fel.
-Suho, te egy isten vagy. -toporzékoltam boldogan. Valahogy nem tudott izgatni, hogy a kávézóban ülő összes ember engem néz. Egyszerűen majd kicsattantam az örömtől. -De várj. Péntek az holnap lesz. -fagyott le arcomról a mosoly.
-Igen. És? -értetlenkedett az előttem ülő.
-Addig hogy szerzek sminkest? Az oltáron bicikliző görög istenek hada! -ugrottam föl. Lecsaptam a kávé árát az asztalra majd rohanni kezdtem. Az ajtóban azonban még visszafordultam. -Király vagy Suho! Jövök neked egyel! -ordítottam vissza a nekem háttal ülő fiúnak. Az előtte álló tükörből láttam ahogy elmosolyodik és bólint egyet alig észrevehetően.

Versenyt futottam az idővel. A telefonszámlám kétszerese lett a megszokottnál, két cipővel több rongyolódott el és a szám is már egészen elzsibbadt a nap végére a sok beszédtől, de teljesen megérte. Az átalakítóbrigád megvolt másnapra. Vigyorogva mentem vissza barátom házába, majd mosollyal az arcomon és pillangókkal a gyomromban hajtottam fejem álomra.

-Csipkerózsika! Kelj fel! Hánykor értél te haza hogy ennyit alszol? Az embereid már itt várnak kint. Gyorsan csinálj magaddal valamit mert a végén kárba vész az a kemény munkád mert ijedtükben hazafutnak. Jesszusom! Olyan táskásak a szemeid! Nem is, ezek már szatyrok..
-Értettem volna abból is, hogy: "Kelj föl, itt vannak a többiek". Egyébként te mindig ilyen sokat beszélsz? -dörzsöltem meg szemeimet majd a fürdőig elsétálva megpróbáltam felöltözni. Mire kész lettem, addigra már kipakolt mindenki. Ruhák feküdtek szerte szét, sminkcuccok és parókák. Én pedig élveztem.

Keveset mondok, ha azt mondom, hogy négy óra alatt nőt varázsoltak belőlem. Volt az talán öt is. De megérte. Mikor az átalakítás után a tükör elé álltam, egy olyan lány nézett vissza rám, aki még szerintem is gyönyörű volt. Ezt márpedig tőlem szinte sosem lehet hallani. Hosszú világosbarna parókám lágyan omlott a vállamra, míg sötétkék ruhám ápolt és eltakart. Sötét karikáim a szemem alól eltüntették minek különösképpen örültem.
-Kris után én is elvihetlek egy randira? -veregette meg a vállam nevetve Suho.
-Ha ha ha. -grimaszoltam.
Adtak még pár tanácsot, hogy mire vigyázzak a randin, hogy legyen hiteles női hangom és hogyan figyeljek arra, hogy a melltartóba dugott zoknik ki ne essenek. Mire hetet ütött az óra, már csak én voltam és Suho a házban. Ez az egy óra varázsütésre telt el. Szinte egész végig csak a magassarkúban járást próbálgattam kisebb-nagyobb zuhanásokkal megspékelve.

-Tao! Akarom mondani... Taomi! Itt van Kris. -kiáltott Suho a nappaliba. Abban a pillanatban fogtam fel, hogy én tényleg oda fogok állni Kris elé nőként. Gyomoridegem lett és izgultam. Vajon tényleg jó ötlet volt?
-Szia. -hajoltam meg mosolyogva. A fiú az ajtóban állt közömbös arcot vágva. Kedvtelen volt és lerítt róla, hogy most bárhol szívesebben lenne mint itt.
-Szia. -rendezett le egy intéssel. Sarkon fordult majd elindult az autója felé.
-Ezt vegyem annak, hogy menjek utána? -fordultam értetlenül Suhohoz. A kis pénzeszsák már majd' megfulladt a magában tartott nevetéstől.
-Azt hiszem. -rántotta meg a vállát szórakozottan majd kilökött az ajtón és becsukta azt. Más választás híján a férfi után indultam akit szerettem ezen viselkedése ellenére is. Azonban az életkedvem is elment ezek után.

Nagyon jó munkát végeztek az emberek, hiszen Kris nem ismert fel. Viszont alig nézett rám, alig beszélt és minden kérdésemre egy szóval válaszolt. Mintha fekete-fehér-igen-nemet játszottunk volna. Hát ő nyert.
A vacsora után sétáltunk egyet majd visszavitt Suho házához. Az egész este pocsék hangulatban és halottakat megszégyenítő csöndben telt. Álomrandi.
-Köszönöm a ma estét. -erőltettem mosolyt arcomra, habár sírni lett volna kedvem.
-Nincs mit. -állt mereven a kapuban.
-Ne! Nami ne! -hallottunk egy erős férfi hangot mellőlünk, de mire odanéztem, fejem már a földön volt. Egy test nehezedett rám, de nem Krisé. Arcomat beborította a ragadós nyál, s mikor kitöröltem azt a szememből, egy kutyával néztem farkasszemet. Gazdája alig bírta leimádkozni rólam, míg Kris kárörömmel az arcán nekidőlt a kerítésnek és jókat kuncogott az eseten. Mikor felültem, fejem hirtelen sokkal könnyebbnek hatott. Ezt a fiú is észrevette.
-Te... Elhagytad a hajadat? -lökte el magát a vaskerítéstől és döbbenten sétált felém.
-Te nem lány vagy. -állapította meg a most már egyértelművé vált dolgot.
-Igen, nem vagyok az. -emeltem föl fejem és szólaltam meg a saját hangomon.
-TAO! -kapott szájához ijedten.
-Igen, én. Még mielőtt nekem esnél és megpróbálnál agyonverni, közlöm veled, hogy a harcművészet az erősségem. Most, hogy hatástalanítottalak, elmondom az igazat. -kezdtem el hadarni a mondatokat. Hirtelen Suhonak éreztem magam, hiszen be sem állt a szám. Egyszerűen ömlöttek belőlem a szavak akárcsak szemeimből a könnyek. -Szeretlek. -hajtottam le fejemet megszégyenülve. - Szeretlek Kris. Nem tehettem mást. Tudom, hogy most utálsz és meg is értem. Átvertelek, becsaptalak és hazudtam. Minden jogod megvan ahhoz, hogy péppé verj. Csak nem tudsz, meg ahogy nézem a sokk nagyobb. Én meleg vagyok és tudtam, hogy nekünk sose lehet közünk egymáshoz. Mindig kerestelek az összejöveteleken és mindig az volt az életem legszebb napja, mikor éppen beszélgettünk. Tudtam, hogy heteró vagy, így rábeszéltem Suhot hogy szervezzen egy vakrandit. Legalább egy pár órára azzal lehettem akit szeretek. Sajnálom, hogy így alakult. De a legjobban azt sajnálom, hogy nem lehetek az, akit szeretsz. -töröltem meg szemeimet, miről a sok smink és a műszempilla már rég elkenődött. Megfordultam, majd meg sem várva a még mindig kikerekedett szemekkel engem bámuló fiú reakcióját rohantam volna fel a lépcsőn.
Rohantam volna..

Kris utánam nyúlt és visszarántott. Szemeim összeszorítottam, izmaim megfeszítettem és felkészültem arra, hogy megkapom életem legnagyobb ütését. De ez helyett megcsókolt. Szemeim kipattantak, lábaim megremegtek és csak bámultam magam elé.
-Már régóta az a személy vagy, akit szeretek. - dörmögte számra majd távolabb húzódott. Szemeimbe újra könnyek szöktek és már kínos volt, hogy ennyire sírós lettem hirtelen. -Szerinted miért viselkedtem ezen a randin úgy? Egy lánnyal randiztam. -mosolyodott el. -Suho nem mondta, hogy én is a fiúkhoz vonzódom? -törölt le ő is egy könnycseppet foltos arcomról.
-Nem. De már értem miért nevetett annyira. -kuncogtam.
-Nos, hogy így egymásra találtatok, azt hiszem az ajtót zárva is hagyom. Ma Krisnél éjszakázhatnál. -hallottunk egy ismerős hangot az egyik emeleti ablakból.
-Suho! -ordítottam fel hozzá. -Remélem jót szórakoztál rajtam. -fontam össze karjaim mellkasom előtt.
-Még soha jobban. -mosolyodott el a koreai és leengedte a redőnyt.

Így lett egyesítve kína két leggazdagabb, legbefolyásosabb és legfurcsább családja.

Miért tenném?! /Lee Minho & Fruzsi/

Tudod... Mindenkinek vannak álmai.
Van akinek kisebbek, van, akinek nagyobbak. De mindenkinek egyaránt fontosak. Lehet akár az életünk mozgató rugója, vagy csak egy apró mellékutca ami a főútról nyílik. Lehet, hogy ezek eléréséért sziklákat kell megmozgatnod és nem kavicsokat, de miért is ne?!
Hiszen megéri.

A te álmod sosem volt túl nagy, viszont kicsi sem.
Egy olyan álmot kergettél, amit rajtad kívül még sokan. Lelki szemeid előtt nem egy új sportkocsi lebegett, és nem is egy luxusvilla a Csendes-óceán közepén. A te álmod mindig is egy férfi volt, aki fényévekre volt tőled.
Míg te naphosszat róla merengtél, ő addig egy kontinenssel arrébb, a létezésedről sem tudva élte ugyan úgy életét mint te.
Azonban a sors másképp keverte a kártyáidat, mint azoknak, akik ugyan azt az álmot látták mint te.
Te mertél, és tettél is azért, hogy más legyél. Míg végül... Az álom beteljesülni látszott.

-Sokat vártál rám? -kérdezted az előtted álló férfit, míg te a térdeidre támaszkodva levegő után kapkodtál.
-Dehogy! Én is csak most értem ide. -mosolyodott el. Tudtad, hogy nem mond igazat, hiszen ő sosem késik, mindig ott van a megbeszélt időpont előtt pár perccel. Azonban míg mást már régen elküldött volna melegebb éghajlatra, hozzád sosem szólt egy rossz szót sem a folyamatos késéseidért.
Hiába volt fontos ember, aki alig tudott helyet szorítani a naptárában. Számára te voltál az, aki mindent elrendezett neki..

Lassan besétáltatok a kis kávézóba, ami idővel már a törzshelyetekké vált. A főváros szívétől nem messze, egy nem túl forgalmas helyen volt. Pont tökéletes a találkozóitok megtartásához.
Leültetek egy asztalhoz, a helyiség egyik sarkában, majd kis idő múlva leadtátok a rendelést.
-Tényleg sajnálom, hogy késtem. Rohantam ahogy tudtam, de ebben a tömegben lehetetlen egy arasznál többet lépni percenként. Szóval tankosat játszottam és letaroltam mindenkit. De ígérem, legközelebb nem fogok késni. -sütötted le szemedet az asztalon heverő étlapra, míg annak fekete borítására ujjaiddal kis figurákat rajzoltál, mik ugyan láthatatlanok voltak, de te láttad, hogyan kellett volna kinézniük.
-Semmi baj.- mosolyodott el kislányos zavarodon.- Tudom, hogy tengernyi a dolgod. Hiszen én adom neked.. -nevetett fel hangosan, mire a kávézó összes vendége rátok meredt. Összesúgtak, mutogattak rátok, de végül mindenki letudta magában egy "Biztos nem ő az!" mondattal.
-Halkabban, kérlek! Még a végén rájönnek, hogy ez tényleg te vagy. -csitítgattad.
-És ha rájönnek? -mondta minél hangosabban, miközben hátradőlt és széttárta kezeit.
-Hogy veheted ezt ennyire félvállról? -morogtad, de közben megérkezett a rendelésetek és jobbnak láttad, ha most inkább a kávéddal foglalkozol.
-Egyébként megszerezted annak a színésznőnek a számát? -húzódott hozzád hirtelen közelebb, suttogva.
-Ezt persze nem kiáltod ki a világnak. -ráztad a fejed és a táskádban kezdtél el kutatni. Kihúztál egy vaskos mappát, majd abban keresgélve, egy apró cetlit nyomtál az előtted ülő kezébe. -Parancsolj.
-Köszönöm! -nézegette a számjegyekkel teli lapot. -Mire is mennék én nélküled... -vigyorgott. -Hálám jeléül, megengedem, hogy ellógj egy napot.
-Hahh. -nevettél fel harsányan. -Pont te tudnád tartani a szád a főnök előtt. -horkantál fel végül. A férfi összeráncolta szemöldökét, nemtetszését jelezve.
-Tudod, néha én is tudom tartani a szám. -tettetett sértődöttséget.
-Tudod, néha én is tudnék neked hinni. De aztán rájövök, hogy hülyeség lenne. - vágtad oda neki cinikusan.

Utáltad ezt az átkozott jojó technikáját. Egyszer azt éreztette veled, hogy törődik veled, majd hirtelen azt kéri, hogy szervezz neki egy találkozót egy modellel, vagy akár egy színésznővel. Majd miután beletörődtél keserű helyzetedbe és elfogadtad azt, újra azt sugallta feléd, hogy talán mégiscsak van remény. Ez esetben csak szimplán kedves volt, de már ez is elég volt ahhoz, hogy újra felkapd a vizet. De mivel neki dolgoztál részben, így nem hagyhattad faképnél, nem olvashattál be neki, és legfőképp... nem szerethettél bele.
Pedig ez már rég megtörtént. Igen. Szeretted.
-Egyébként a múltheti nő otthagyott, vagy te hagytad ott? A harmincnyolcadik színésznő után már nem is tartottam számon, hogy melyikőtök szokta előbb otthagyni a másikat. -csúszott ki szádon gúnyos megjegyzésed, mire felettesed félrenyelt és köhögni kezdett.
-Ez nem a te dolgod. -vágta oda neked mérgesen.

Sosem tudtál kiigazodni rajta. Egy kiismerhetetlen fekete üreg volt, de már kezdtél hozzászokni.
-Egyébként nem értelek. -kortyoltál bele a kávédba. Ő csak kérdően meredt rád, miből leszűrted, hogy indoklást vár. -Annyi nő vesz téged körül... Miért nem tudod lekötelezni magad egy mellett? Miért nem próbálsz meg szeretni egyet? Hiszen már annyi találkozót szerveztem neked, szebbnél szebb nőkkel. -itt elszorult a torkod, míg szíveden fájdalom futott át. -Az egyik a sok közül, talán illene hozzád. Így csak azt éred el, hogy egyedül fogsz meghalni. -húztad el a szád, míg a kis fehér csészében lévő fekete löttyben a saját arcodat láttad kirajzolódni.
-Őszinte legyek? -szólalt meg hosszas merengése után.
-Ha szeretnél. De nem muszáj. -tetted le az üres csészét.
A férfi nagy levegőt vett, majd mélyen a szemeidbe nézett. A levegő megfagyott körülöttetek, míg szívdobogásod akaratlanul felgyorsult. A levegő egy pillanatra megrekedt tüdődben, és már csak akarattal tudtad magad rávenni a légzésre. Teljesen elbűvölt, habár tudtad, hogy nem lenne szabad hagynod neki.
-Van egy nő, akit szeretek. De millió és egy dolog áll közöttünk. Éppen ezért próbálom elfelejteni. Ezért találkozgatok mindig új nőkkel, hátha valamelyikük segít elfelejteni. De képtelen vagyok kiverni a fejemből. Annyira különleges és szokatlan a viselkedése. Annyira levett a lábamról azzal a  kislányosan imádni való kisugárzásával és megingathatatlan kitartásával. Hozzá hasonlóval még életemben nem találkoztam. Erőt ad, mikor az enyém elfogy. Reményt ad, mikor hitetlenkedek. De legfőképp... támaszt nyújt, mikor le vagyok törve. Fruzsi. Számomra te vagy a tökéletes. -suttogta az utolsó mondatot, mire szemeid kikerekedtek.
-Minho. Ugye most csak hülyéskedsz?! -húztad fel egyik szemöldököd. De ha kívülről nem is mutattad, belül a boldogság majd' szétvetett. Magadban reménykedtél, hogy a válasza az lesz, hogy "Miért tenném?!", viszont kérdésedre csak lesütötte a szemét és hátát nekidöntötte a szék háttámlájának.
-Hát persze. -erőltetett mosolyt arcára.

Ha nem is azt a választ adta amire vártál, magadban tudtad...
Szíve azt kiabálta: Miért tenném?
-Értem. -vetted le te is szemeidet róla.
-Viszont én sem értek veled kapcsolatban valamit. -könyökölt az asztalra a színész.
-Na hagy halljam! Ha már te kiöntötted a szíved, engem se kímélj! -mosolyodtál el.
-A hazádban jól mentek a dolgaitok. Miért jöttél egymagadban ebbe az országba? -kérdésére felnevettél, és érezted, hogy nem tudsz nem őszinte lenni.
-Már aprócseprő korom óta imádtam Japánt. Ez azonban azt eredményezte, hogy kitágult a látóköröm és felfedeztem Dél-Koreát. A kultúrát. A zenét. A filmeket. Mindent. Menthetetlenül beleszerettem. Nagyobbacskaként már volt egy álmom. Az iskolapadból sokszor majdnem ki is estem a nagy álmodozás közepette. Azért jöttem ide, hogy valóra váltsam az álmom. -mosolyodtál el, míg a férfi arcodat fürkészve próbálta leolvasni gondolataidat.
-És mi volt az a nagy álom? -kíváncsiskodott.
-Te voltál az. -néztél hirtelen a szemébe, a maradék önbizalmadat és erődet összeszedve. A várt hatás nem maradt el. Szemei elkerekedtek.
-Fruzsi. Ugye most csak hülyéskedsz?! -hangzott szájából a mondat, ami ezelőtt pár perccel a te szádat hagyta el.
-Hát persze. -visszhangoztad az ő mondatát.
-Tudod... -bátorodott föl. - Nem szeretem most már azt a mondatot, hogy "Hát persze."- fintorgott.
-Akkor mit szeretnél hallani? -mosolyodtál el, hiszen észrevetted kis játékát.
-Hogy mit? Valami olyasmit, hogy: "Miért tenném?". -mosolygott vissza rád.
-Na, ez a mondat nekem is jobban tetszik. -nevetted el magad.