Fate. /Lay szösszenet/

-Yixing, emlékszel még arra, hogy hogyan találkoztatok először? -könyökölt térdére a fiú előtt ülő Xiumin. A barnaság mosolyogva bólogatott.

Minden a MID promotálásakor történt. Az SM kirendelt minket egy kisebb dedikálásra, mire kedvetlenül mentem el. Az asztal mögött ülve bámultam magam elé, habár mosolyogtam a mellettem ülő Luhanon. Ki sem látszott a lányok közül. Mikor akadt egy szabad percem, körbe-körbe pillantottam, hogy felmérjem mennyien vannak még. És itt indul a történet.

Egy lány sétált át a téren, ahol az asztalaink voltak felállítva. Hullámos, világosbarna haját erősen fújta a szél, mi látszólag nagyon idegesítette. Arca kipirult a csípős hidegtől, de rendíthetetlenül topogott abban a hatalmas magassarkújában. Először viccesnek találtam a megnyilvánulásait, a mozdulatait és azt a fodros fehér szoknyáját ami kikandikált a kabátja alól. Valami azonban mégis megfogott benne.
Egyáltalán nem volt kihívó és aranyosan bukdácsolt azokban a cipőkben. Talán akkor mozdult meg bennem valami.
Szórakozottan bámultam, hiszen azt hittem, hogy csak átmegy a téren és eltűnik. Azonban egy erőteljes kanyar után, már egyenesen felém tartott. Nem nézett rám, még mindig az ide-oda szálló hajával volt elfoglalva. Azonban mikor az asztalomhoz ért, mosolyogva pillantott le rám. Bőre fehér volt, szeme pedig mélybarna. Elvesztem a tekintetében.
Így visszagondolva tényleg elég hülyén nézhettem ki. Ő viszont még mindig ugyan azzal a kedves mosollyal az arcán nézett rám, és valamit a kezembe nyomott. Lepillantottam, és az albumunk volt a kezeim között. Értetlenül bámultam rá, majd észhez tértem és kezembe vettem a filcemet.

Egy percig még gondolkodtam, hogy mit írhatnék még a nevem mellé, majd végül hagytam, hogy a szívem irányítsa a kezemet.
"Köszönöm, hogy megvetted az albumunkat. Remélem, hogy még találkozunk! Sok szeretettel, Lay" -ráírtam, de hirtelen eszembe jutott még valami.
-Mi a neved? -kérdeztem hirtelen. Kérdésem meglepte, de szinte azonnal válaszolt is.
-Oh Mina.- akkor szólalt meg először, mégis olyan volt, mintha már hallottam volna a hangját valahol. Végül kiegészítettem az utolsó mondatot "Sok szeretettel, Laytől Minának."-ra. Mosolyogva adtam kezébe az albumot, mit örömmel elvett tőlem és magához szorította. Megköszönte és mivel mögötte már morgolódott az idővel keletkezett sor, elment.

A többi rajongó bosszúságára azonban én még mindig az ő távolodó alakját bámultam és nem nekik firkantottam a kézjegyemet a képeikre és az albumaikra. Egyszerűen lehetetlenség volt levenni róla a szemem.













-Csak ennyi? Eltűnt? -fortyant fel Xiumin. Ő volt az egyetlen a bandából, aki nem hallotta még ezt a történetet.
Yixing csak felnevetett, majd folytatta.

Nem igazán. Aznap este koncertet tartottunk abban a régióban. Emlékszel?
Ott újra láttam.

Az Into your world-öt adtuk elő, hiszen ez volt az utolsó dalunk, a közönség kívánsága. A szokásos koreográfiát követve a szám végén a jobb szélére sétáltam a színpadnak és leguggoltam. Mint mindig, most is végig néztem az előttem sikítozó exoticokon, és akkor megakadt a szemem rajta.
Ő nem sikított, inkább nevetett, talán azon a bamba fejemen, amit akkor vághattam. Ugyanúgy lóbálta a lightsticket mint más, ugyan úgy élvezte a koncertet mint mindenki. Annyira természetes volt és annyira szép. Legszívesebben leugrottam volna hozzá a közönségbe.

Azt az estét egy ottani hotelben töltöttük, reggel pedig egy közeli kávézót vettünk célba a reggelihez. De hát erre te is emlékszel! Álmosan és holdkórosan ültem és a kávémat vártam, mikor a szomszédos asztal pincérnőjén megakadt a szemem. Tudtam, hogy ez nem véletlen. Ezt maga a sors rendezte így. Mina szaladt két tálcával a kezében, ugyan azzal a bájos mosollyal az arcán. Mikor megfordult és tekintetünk találkozott, egy kicsit lesápadt és talán meg is ijedt. De pillanatok alatt újra visszaköltözött arcára az a drága mosoly. Végül ennek is vége szakadt és ezúttal én távoztam előbb.

Ezután mindenhol őt kerestem. Minden fellépésen, minden utcán és minden emberben. Azonban nem találtam. Átkoztam magam, hogy nem vitt rá a lélek, hogy legalább a számát elkérjem. Két dolgot tudtam biztosra. A nevét, és azt, hogy menthetetlenül elcsavarta a fejem.
Már kezdtem feladni egy hónap után, hiszen magamnak is beláttam, hogy ez már a semmiért való megszállottság. És akkor..
A reptéren sétálgattunk fel s alá, hiszen a gép indulásáig volt még egy óránk. Igen, akkor néztük el az órát mind a tizenketten. Luhan mellett ballagva egyszerűen késztetést éreztem arra, hogy felnézzek. Valami furcsa erő tologatta az államat feljebb és feljebb. És ott...

Mina édesen mosolygott le rám és integetni kezdett. Azt hiszem nem kell részleteznem, hogy mi játszódott le bennem. Úgy éreztem, hogy megtaláltam a szívem felét, amit azon a koncerten hagytam el és ő elvitte. Úgy integettem neki vissza, mint kisgyerek az anyukájának az ablakból mikor látja az óvodában, hogy érte jönnek.
Felrohantam hozzá, nem érdekelt, hogy valószínűleg eltévedek visszafelé.
Nem bírtam magammal és a testem magától cselekedett. Megöleltem, minek hatására kővé dermedt a sokktól, én pedig annál jobban szorítottam magamhoz.








-Yixing! -törte meg a beszámolót egy lágy, női hang. -Nem hallották már eleget szegények?
A színfalak mögött ülő két fiú hirtelen fölállt, majd a hang irányába kapták a fejüket.

-Nos, Hyung, bemutatom a menyasszonyom. -mutatott a fehér szoknyás, fülig érő mosollyal besétáló lányra. -Oh Minat.