Miért tenném?! /Lee Minho & Fruzsi/

Tudod... Mindenkinek vannak álmai.
Van akinek kisebbek, van, akinek nagyobbak. De mindenkinek egyaránt fontosak. Lehet akár az életünk mozgató rugója, vagy csak egy apró mellékutca ami a főútról nyílik. Lehet, hogy ezek eléréséért sziklákat kell megmozgatnod és nem kavicsokat, de miért is ne?!
Hiszen megéri.

A te álmod sosem volt túl nagy, viszont kicsi sem.
Egy olyan álmot kergettél, amit rajtad kívül még sokan. Lelki szemeid előtt nem egy új sportkocsi lebegett, és nem is egy luxusvilla a Csendes-óceán közepén. A te álmod mindig is egy férfi volt, aki fényévekre volt tőled.
Míg te naphosszat róla merengtél, ő addig egy kontinenssel arrébb, a létezésedről sem tudva élte ugyan úgy életét mint te.
Azonban a sors másképp keverte a kártyáidat, mint azoknak, akik ugyan azt az álmot látták mint te.
Te mertél, és tettél is azért, hogy más legyél. Míg végül... Az álom beteljesülni látszott.

-Sokat vártál rám? -kérdezted az előtted álló férfit, míg te a térdeidre támaszkodva levegő után kapkodtál.
-Dehogy! Én is csak most értem ide. -mosolyodott el. Tudtad, hogy nem mond igazat, hiszen ő sosem késik, mindig ott van a megbeszélt időpont előtt pár perccel. Azonban míg mást már régen elküldött volna melegebb éghajlatra, hozzád sosem szólt egy rossz szót sem a folyamatos késéseidért.
Hiába volt fontos ember, aki alig tudott helyet szorítani a naptárában. Számára te voltál az, aki mindent elrendezett neki..

Lassan besétáltatok a kis kávézóba, ami idővel már a törzshelyetekké vált. A főváros szívétől nem messze, egy nem túl forgalmas helyen volt. Pont tökéletes a találkozóitok megtartásához.
Leültetek egy asztalhoz, a helyiség egyik sarkában, majd kis idő múlva leadtátok a rendelést.
-Tényleg sajnálom, hogy késtem. Rohantam ahogy tudtam, de ebben a tömegben lehetetlen egy arasznál többet lépni percenként. Szóval tankosat játszottam és letaroltam mindenkit. De ígérem, legközelebb nem fogok késni. -sütötted le szemedet az asztalon heverő étlapra, míg annak fekete borítására ujjaiddal kis figurákat rajzoltál, mik ugyan láthatatlanok voltak, de te láttad, hogyan kellett volna kinézniük.
-Semmi baj.- mosolyodott el kislányos zavarodon.- Tudom, hogy tengernyi a dolgod. Hiszen én adom neked.. -nevetett fel hangosan, mire a kávézó összes vendége rátok meredt. Összesúgtak, mutogattak rátok, de végül mindenki letudta magában egy "Biztos nem ő az!" mondattal.
-Halkabban, kérlek! Még a végén rájönnek, hogy ez tényleg te vagy. -csitítgattad.
-És ha rájönnek? -mondta minél hangosabban, miközben hátradőlt és széttárta kezeit.
-Hogy veheted ezt ennyire félvállról? -morogtad, de közben megérkezett a rendelésetek és jobbnak láttad, ha most inkább a kávéddal foglalkozol.
-Egyébként megszerezted annak a színésznőnek a számát? -húzódott hozzád hirtelen közelebb, suttogva.
-Ezt persze nem kiáltod ki a világnak. -ráztad a fejed és a táskádban kezdtél el kutatni. Kihúztál egy vaskos mappát, majd abban keresgélve, egy apró cetlit nyomtál az előtted ülő kezébe. -Parancsolj.
-Köszönöm! -nézegette a számjegyekkel teli lapot. -Mire is mennék én nélküled... -vigyorgott. -Hálám jeléül, megengedem, hogy ellógj egy napot.
-Hahh. -nevettél fel harsányan. -Pont te tudnád tartani a szád a főnök előtt. -horkantál fel végül. A férfi összeráncolta szemöldökét, nemtetszését jelezve.
-Tudod, néha én is tudom tartani a szám. -tettetett sértődöttséget.
-Tudod, néha én is tudnék neked hinni. De aztán rájövök, hogy hülyeség lenne. - vágtad oda neki cinikusan.

Utáltad ezt az átkozott jojó technikáját. Egyszer azt éreztette veled, hogy törődik veled, majd hirtelen azt kéri, hogy szervezz neki egy találkozót egy modellel, vagy akár egy színésznővel. Majd miután beletörődtél keserű helyzetedbe és elfogadtad azt, újra azt sugallta feléd, hogy talán mégiscsak van remény. Ez esetben csak szimplán kedves volt, de már ez is elég volt ahhoz, hogy újra felkapd a vizet. De mivel neki dolgoztál részben, így nem hagyhattad faképnél, nem olvashattál be neki, és legfőképp... nem szerethettél bele.
Pedig ez már rég megtörtént. Igen. Szeretted.
-Egyébként a múltheti nő otthagyott, vagy te hagytad ott? A harmincnyolcadik színésznő után már nem is tartottam számon, hogy melyikőtök szokta előbb otthagyni a másikat. -csúszott ki szádon gúnyos megjegyzésed, mire felettesed félrenyelt és köhögni kezdett.
-Ez nem a te dolgod. -vágta oda neked mérgesen.

Sosem tudtál kiigazodni rajta. Egy kiismerhetetlen fekete üreg volt, de már kezdtél hozzászokni.
-Egyébként nem értelek. -kortyoltál bele a kávédba. Ő csak kérdően meredt rád, miből leszűrted, hogy indoklást vár. -Annyi nő vesz téged körül... Miért nem tudod lekötelezni magad egy mellett? Miért nem próbálsz meg szeretni egyet? Hiszen már annyi találkozót szerveztem neked, szebbnél szebb nőkkel. -itt elszorult a torkod, míg szíveden fájdalom futott át. -Az egyik a sok közül, talán illene hozzád. Így csak azt éred el, hogy egyedül fogsz meghalni. -húztad el a szád, míg a kis fehér csészében lévő fekete löttyben a saját arcodat láttad kirajzolódni.
-Őszinte legyek? -szólalt meg hosszas merengése után.
-Ha szeretnél. De nem muszáj. -tetted le az üres csészét.
A férfi nagy levegőt vett, majd mélyen a szemeidbe nézett. A levegő megfagyott körülöttetek, míg szívdobogásod akaratlanul felgyorsult. A levegő egy pillanatra megrekedt tüdődben, és már csak akarattal tudtad magad rávenni a légzésre. Teljesen elbűvölt, habár tudtad, hogy nem lenne szabad hagynod neki.
-Van egy nő, akit szeretek. De millió és egy dolog áll közöttünk. Éppen ezért próbálom elfelejteni. Ezért találkozgatok mindig új nőkkel, hátha valamelyikük segít elfelejteni. De képtelen vagyok kiverni a fejemből. Annyira különleges és szokatlan a viselkedése. Annyira levett a lábamról azzal a  kislányosan imádni való kisugárzásával és megingathatatlan kitartásával. Hozzá hasonlóval még életemben nem találkoztam. Erőt ad, mikor az enyém elfogy. Reményt ad, mikor hitetlenkedek. De legfőképp... támaszt nyújt, mikor le vagyok törve. Fruzsi. Számomra te vagy a tökéletes. -suttogta az utolsó mondatot, mire szemeid kikerekedtek.
-Minho. Ugye most csak hülyéskedsz?! -húztad fel egyik szemöldököd. De ha kívülről nem is mutattad, belül a boldogság majd' szétvetett. Magadban reménykedtél, hogy a válasza az lesz, hogy "Miért tenném?!", viszont kérdésedre csak lesütötte a szemét és hátát nekidöntötte a szék háttámlájának.
-Hát persze. -erőltetett mosolyt arcára.

Ha nem is azt a választ adta amire vártál, magadban tudtad...
Szíve azt kiabálta: Miért tenném?
-Értem. -vetted le te is szemeidet róla.
-Viszont én sem értek veled kapcsolatban valamit. -könyökölt az asztalra a színész.
-Na hagy halljam! Ha már te kiöntötted a szíved, engem se kímélj! -mosolyodtál el.
-A hazádban jól mentek a dolgaitok. Miért jöttél egymagadban ebbe az országba? -kérdésére felnevettél, és érezted, hogy nem tudsz nem őszinte lenni.
-Már aprócseprő korom óta imádtam Japánt. Ez azonban azt eredményezte, hogy kitágult a látóköröm és felfedeztem Dél-Koreát. A kultúrát. A zenét. A filmeket. Mindent. Menthetetlenül beleszerettem. Nagyobbacskaként már volt egy álmom. Az iskolapadból sokszor majdnem ki is estem a nagy álmodozás közepette. Azért jöttem ide, hogy valóra váltsam az álmom. -mosolyodtál el, míg a férfi arcodat fürkészve próbálta leolvasni gondolataidat.
-És mi volt az a nagy álom? -kíváncsiskodott.
-Te voltál az. -néztél hirtelen a szemébe, a maradék önbizalmadat és erődet összeszedve. A várt hatás nem maradt el. Szemei elkerekedtek.
-Fruzsi. Ugye most csak hülyéskedsz?! -hangzott szájából a mondat, ami ezelőtt pár perccel a te szádat hagyta el.
-Hát persze. -visszhangoztad az ő mondatát.
-Tudod... -bátorodott föl. - Nem szeretem most már azt a mondatot, hogy "Hát persze."- fintorgott.
-Akkor mit szeretnél hallani? -mosolyodtál el, hiszen észrevetted kis játékát.
-Hogy mit? Valami olyasmit, hogy: "Miért tenném?". -mosolygott vissza rád.
-Na, ez a mondat nekem is jobban tetszik. -nevetted el magad.