A menetszél lágyan fújdogálta enyhén hullámos tincseimet, míg a megszokottnál kicsivel gyorsabban tettem meg utamat. Frissen vasalt ruhám kissé hozzám tapadt, sminkem pedig ugyan olyan volt, mint amikor elindultam otthonról.
...
Oké, oké. Hajam, mi mikrofonfrizurának nézett ki a sok kóctól, az esőtől vizes arcomra tapadt teljesen. Frissen vasalt szoknyám már az első kanyarban olyan volt mint amit most szedtek ki a kutya szájából, ráadásul a nélkülözhetetlen sárfoltok sem maradhattak le róla. Rohantam mint akit kergetnek, míg a sötét felhőből hatalmas esőcseppek potyogtak és szétmosták szemfestékemet. Két perc sem telt bele, de már ott is voltam, hiszen még egy olimpiai rövidtávfutó is megirigyelte volna a gyorsaságom. Azonban a külsőm a The walking dead című film élőhalottaival vetekedett. Míg életem legjobb idejét futottam, az utcasarkon álló biztonsági kamerák dokumentumfilmet csináltak arról, hogy hogyan csinálj egy normálisan kinéző nőből valami természetellenes teremtményt.Ebből valaki még meg fog gazdagodni, az biztos.
A lépcsőház előtt állva, a csengőt bámulva filóztam azon, hogy meg merjem-e nyomni azt a kis gombot, vagy sem. Mutatóujjamat lassan felemeltem, s úgy néztem tovább a kütyüt, mi ha ember lett volna, egész biztos paradicsom vörösre pirult volna. Hirtelen hajamba túrtam, hiszen valaki látszólag jött kifelé. Az elhomályosított üvegen legalább is csak egy fekete alakot láttam közelegni.
-Ez vagy egy ember, vagy egy dementor. A másodiknak talán most jobban örülnék. -futott át agyamon. Próbáltam úgy tenni, mint aki csak az eső elől húzódott a kis eresz alá, és az eget kezdtem kémlelni az ajtónak háttal állva. Kezem még mindig hajamban volt, hiszen pár gubanc erősen beleakadt, így már úgy néztem ki, mint egy skizofrén, aki saját magával veszekszik. Bravo. Ez is csak én lehetek.
Az ajtó kinyílt, majd egy ismerős és ebben a pillanatban csöppet sem várt hang szólalt meg mögülem.
-Ömm.. Annie. Nem szeretnél inkább bejönni? -éreztem hangjában a bizonytalanságot és a meglepettséget. Próbáltam magamra mosolyt erőltetni, csak hogy legalább az javítsa a képet, de ez helyett egy ezer wattos vigyor lett, majd megfordultam. Az előttem álló feketeség ijedtében hátrahőkölt és utána is csak mozdulatlanul meresztette rám kikerekedett szemeit. Felsóhajtottam, majd kiráncigáltam kezem hajamból.
-Igen, tudom. Hiába mondanám azt, hogy emberin néztem ki még mikor elindultam, ezzel a külsővel még én sem hinném el magamnak. És de, szívesen bemennék. -szólaltam meg, mire ő is visszatért ebbe a világba, pislogott kettőt, majd kijjebb tárta az ajtót, hogy be tudjak menni mellette.
-Tudtommal egy utcára laksz innen... Mi történt? -vezetett föl a lépcsőkön, míg én fejem lehajtva próbáltam kiszedni hajamból a görcsöket.
-Tudtommal mára kánikulát mondtak és nem vihart. Mivel kocsival fölösleges lett volna jönnöm, akárcsak bármilyen eszközzel, így gyalog jöttem. Csak idő közben míg kiértem a kapun, leszakadt az ég, az esernyőm felmondta a szolgálatot és jobbnak láttam, ha futva jövök. Így is sokat késtem. -magyarázkodtam. -Tudod, hogy az az elvem, hogy jobb késve érkezni, mint rondán.
-Hát, most erre a mottóra hadd ne mondjak semmit. -nevetett fel az előttem sétáló férfi. Válaszul erőtlenül hátba vágtam, de nem bírtam ki én sem nevetés nélkül. Ezt tényleg jól elszúrtam.
Nem kellett sokat mennünk a lakásáig, talán csak 6 emeletet. Lift nélkül. Futás után.
Majdnem hogy négykézláb vánszorogtam be a bejárati ajtón, míg a fitt ember ott mögöttem, csak vidáman és dudorászva bebaktatott. Egyedül az a tudat nyugtatott, hogy ő hozzá van szokva.
-Szerintem nem ártana, ha letusolnál mielőtt elkezdjük a munkát. -fordult felém, miután becsukta az ajtót és levette kabátját.
-Nem, teljesen rend... -magamra néztem. - Egyetértek. -sóhajtottam újra, de a hasam sem bírta ki, neki is közbe kellett szólnia. Akkorát kordult, hogy attól féltem, átkopog a szomszéd, hogy máshol lőgyakorlatozzanak.
-Én meg összeütök valamit addig. -nevetett fel.
-Köszönöm. -vakartam meg tarkóm kislányos zavaromban. Míg én még mindig az előtérben szidtam le magam a meggondolatlanságom miatt, addig ő villámsebességgel kerített nekem egy öt literes pólót és valami nadrágot és törölközőt.
***
A házat átjárta az az ismeretlen, de mégis nagyon finom illat, mi a konyhából jött. A serpenyő sistergése és a kések hangjai váltották egymást.
Frissen és ezúttal normálisnak mondható külsővel álltam a szakács mellé, míg végignéztem azon a tömérdek dolgon, ami már kész volt, és azon a csekély öt fogáson, ami még készült.
-Yixing...Te most egy hadseregre főzöl? -ámultam el.
-Ahogy hallottam a hasad, szerintem te kiteszel kettőt is. -mosolygott. Távolabb álltam, és a pult másik végére sétáltam, de még szerencse, mert még így is a szívbaj jött rám. Az egyik serpenyőben hirtelen hús helyett lángok lettek. Pár pillanat után már újra a régi volt, de az a hirtelen ijedtség még mindig bennem volt. Az előttem serénykedő srác csak rám pillantott féloldalasan, majd elfojtott nevetése egyre hangosabb lett, míg végül röhögés lett belőle.
-Az az arc.. -rázta a fejét, míg szeméből kicsordult könnyeit letörölte.
-Túl hirtelen jött. -ültem le a pult elé. Akaratlanul is elmosolyodtam dallamos, lágy nevetésén. Férfi létére sokkalta szebb nevetése van mint sok nőnek.
-Egyébként jól állnak a ruháim. Igaz, hogy még kétszer beleférnél, de nem rossz. -nézett rajtam végig, majd szemünk találkozott. Lányos zavaromban lehajtottam fejem és csak pislogtam a térdemen összefont ujjaimra.
-De válassz, mit szeretnél. Bocsi, hogy csak ilyenek, de csak ennyire volt időm. -dörzsölte össze kezeit, míg száját elhúzta.
-Én bőven beértem volna egy szimpla vajas kenyérrel is, nemhogy egy egész éttermi menüsorral. -futtattam át tekintetem az idő közben elém rakott tányérokon. Volt háromféle saláta, két fajta sült hús, pár szusi és aszalt gyümölcs. Mindenből raktam picit a tányéromra, és habár a felénél éreztem azt, hogy majd' szét durranok, azért megettem mindent amit kiszedtem, hiszen egyszerűen isteni volt.
-Huhh. -dőltem hátra székemben, míg hasamat simogattam. Akárcsak egy jóllakott óvodás. -Ez elképesztő. Honnan tanultál meg így főzni? -néztem az előttem ülőt. Amíg ettem, csak állát kezére támasztva könyökölt az asztalon, és pislogás nélkül figyelte, ahogy befalok mindent.
-Hobbi. Mivel elég sokat vagyok itthon mostanság, volt időm kicsit többet foglalkozni vele. -húzta végül száját mosolyra, mit viszonoztam.
-De neki is kezdhetnénk akkor annak amiért már egy órája jöttem. -néztem a falon ketyegő órára.
-Hogy elment az idő. -pillantott oda ő is, majd intett, hogy menjek vele. A nappaliba vezetett, honnan egy másik szoba nyílt. Az egyik sarokban egy versenyzongora, a másikban két akusztikus gitár és egy elektromos, mellette egy klasszikussal. Üres és teleírt kották hevertek egy kisebb díványon pár toll kíséretében.
-Szóval itt van a te kis dolgozószobád. -ámuldoztam.
-Ne hívd annak, az olyan lekezelő. Ez az életem, nem csak a munkám. Ez az én kis rejtekhelyem, ahova bármikor elvonulhatok és kiadhatok magamból mindent.
-Azt látom. Ezeket mind te írtad, egyedül? -emeltem föl egy köteg kottát, mire ő csak bólintott. -Belenézhetek? -kérdeztem, mire ő csak megismételte előbbi válaszát. Fellapoztam, és néhány dallamsort eldúdoltam, míg párnak a szövegét motyogtam el.
-Ezeket még egy éve írtam, nem olyan jók. Nem önfényezésből, de elég sokat fejlődtem azóta. -ült le. Követtem, és én is elhelyezkedtem mellette, míg szemeim véletlenül sem vettem le a lapokról.
-Elsuhansz előttem, már megint rohansz. Vajon egyszer észreveszel? Nem hiszem. Olyan vagyok, mint bárki más. Egy senki a szürke hétköznapokban, akinek minden lépéseddel megdobbantod a szívét. -olvastam fel. -Ez nagyon jó.. -mutattam rá, míg elégedetten bólogattam és a szerzőre néztem. Tovább lapoztam pár oldallal, majd egy újabb szöveget kezdtem elemezni. - Minden véletlen összeütközéskor bocsánatot kérek, és abban reménykedek, hogy ezúttal több bátorságom lesz megszólítani. Mert minden véletlen összeütközésünk, szánt szándékkal történik. Mert egyetlen bocsánatkérésem sem őszinte, mikor megérintettelek. - Tényleg jók a dalok, bár szinte mindegyik, egy-két kivétellel arról szólt, hogy egy munkatársába szeret bele, akivel apránként megismerik egymást. -Nagyon tetszenek, bár a szituációk szinte mindig ugyan azok, csak egy lépéssel mindig közelebb van hozzá. -adtam kezébe a kivégzett kottatömböt, s egy újabbat vettem magam elé. Ezt is tüzetesen átvizsgáltam, ebben már többfajta történetű dal volt, de még itt is vissza-vissza tért ez a történetsorozat. -Mióta nem vagy itt, minden este újraálmodlak, de minden reggel újra megbánom. A szívemet a hiányod tölti be most már, egy fekete lyuk, egy üres gödör tele semmivel, mit lassan tölt tele a bánat. Ezeket simán játszhatnák a rádiók... -ámultam. -Olyan hangosan köszönök amennyire csak lehet, s mégis halkan motyogom, hogy szeretlek. Nem hallod, hisz ha meg is állsz, mindig csak a formalitás, a munka, vagy a sablonszövegek. Megkérdezed, hogy vagyok, s én azt válaszolom, hogy soha jobban. Pedig ordítani lenne kedvem, elkiáltani, hogy mennyire oda vagyok érted. -Ennek is a végére értem. -De miért mindegyik a viszonzatlan, vagy az eltitkolt szerelemről szól? -tettem le az asztalra.
-Mert valahogy csakis a saját érzéseimre támaszkodtam abban az időben. Szívem szerint most is csak azokat írnám le amiket érzek, hisz azok a leghitelesebbek, de többszínűnek kell lennie egy zeneszerzőnek. A kedvenceim még mindig azok amiket így írtam, hiszen minden kedvenc dalban egy kimondatlan történet van. -adott választ.
-De hát ezzel mondasz ki mindent. -értetlenkedtem.
-Azt nem tudod meg, hogy kinek szól, azt sem, hogy mi lesz a vége. Egy állapotot mondok el, amihez egy történet kapcsolódik. -állt fel, majd a zongorájához sétált. Leült, állítgatta kicsit a székét, majd kezeit a billentyűkre helyezte. Lassan játszani kezdett valamit, majd megállt, és elkérte az első kottát, mit olvastam. Odaadtam, és megálltam a hangszer mellett. Letette a lapot a kottatartóra, rám nézett és szélesen elmosolyodott. Visszamosolyogtam, mire a kottára pillantott, s belekezdett. Hangja tökéletesen illet a dalhoz, minden hang olyan lett, amilyennek ő akarta, engem pedig hatalmába kerített a zene. Libabőrös lettem mindenhol, a hideg futkosott a gerincem mentén egész végig, majd a végén hiányérzetem lett. Az a hiány, mikor egy gyönyörű dal befejeződik, te pedig hallgatnád még tovább. A következőért nyúlt, majd azt is eljátszotta. Ezzel sem voltam másképp, bár ez jóval pörgősebb volt, így már a lábam is járt, fejemet pedig a dal ritmusára döntöttem picit előre és hátra. Így folytatódott, míg az összes általam felolvasott szerzeményét elő nem adta. Miután eljátszotta mindet, megtörölte kezeit, majd felém fordult. Újra rám mosolygott, és az ajtóhoz sétált. Már azt hittem, hogy kimegy, mikor becsukta azt, és egy kisebb szekrény bukkant elő, mi eddig teljes takarásban volt. Kinyitotta az egyik fiókot, majd kihúzott belőle egy lapot. Mikor közelebb hozta, egy félig megírt dalt véltem rajta felfedezni. A kezembe adta, mire én átfutottam.
-Nézd, ez jobb lenne egy oktávval mélyebben. -mutattam az egyik hangra, mire ő is eldúdolta magában és elismerően bólintott. Kerített egy ceruzát, majd átírta rögtön. Több csiszolásra már nem volt szüksége.
-Ha tetszik, befejezhetnénk ezt. -ajánlotta fel, miközben arcom vizsgálta. A gondolataimat akarta kiolvasni belőle, hiszen úgy meredt rám, mint más emberek az eredeti Mona Lisára.
-Ez tökéletes lesz. -néztem föl rá, mire elkapta tekintetét. -Akkor lássunk neki. Szóval a dallam megvan, már csak a szöveg hiányos. Hmm.. Eddig az van, hogy:
A saját sorsom én alakítottam,
Kezemben van még mindig minden ügyem.
Tudom, hogy egy nap te is itt leszel,
Hiszen te vagy a csoda, a végzetem.
Napról napra egyre közelebb lettem,
Talán észre sem vetted, hogy is tettem.
Minden veled töltött percben rájövök,
Te vagy az, kiért folytatni érdemes.
Veled minden más,
Könnyebb a munka,
Nehezebb a légzés,
Bizonytalan a lépés,
Lassan szeretnélek szeretni,
Lassan szeretnélek ölelni,
Lassan szeretnélek mellettem tudni,
Lassan szeretnék veled megöregedni.
-Igen. Eddig jutottam. -fogta állát.
-Hmm.. Mondjuk...
Ha lent is vagyok, érted feljutok,
Hiszen veled erősebb is vagyok.
Minden vallomásom neked súgom álmomban,
Éber vagyok... Valami ilyesmi... -vontam meg vállam egy rögtönzött rész után.
-Nem rossz, bár a vége elég furcsa.
Ha lent is vagyok, érted feljutok,
Hiszen veled még erősebb vagyok.
Minden vallomásom neked súgom,
Melletted álmomban is éber vagyok. Így? -javított ki.
-Nekem tetszik. Jó lesz. -mosolyogtam, hiszen könnyebb vele dolgozni, mint gondoltam. Valahogy tökéletesen egymásra vagyunk hangolva.
-Akkor mondd a következőt is, én pedig kiegészítem. -láttam rajta is a lelkesedést.
-Rendben. -bólintottam. - Akkor..
Hozzád húz a szívem már régóta,
Az első találkozásom veled,
Nem lehetett az sem véletlen,
Akárcsak x+x a négyzeten.
-Hogy mi? -nevetett fel az utolsó sor hallatán.
-Többre nem telt. -nevettem vele.
-Valahogy az első sor sandít benne.
Még mindig emlékszem mindenre,
Mint az első találkozásomra veled,
Nem lehetett az sem véletlen,
Akárcsak x+x a négyzeten.
-Ez így korrekt. -csaptam össze kezeim. -De szabad megkérdeznem valamit? -néztem rá bizonytalanul. Ő csak meglepetten rám sandított, majd felém fordult.
-Csak tessék. -mosolyodott el.
-Ki az a lány, akiről ennyit írtál és írsz a mai napig? -tördeltem az ujjaim zavaromban. Nem tudtam leplezni. Túl sok érzést kellett kordában tartanom. Féltékenység. Zavarodottság. Egy pici düh. Remény. Szomorúság. Azonban mégis valamilyen szinten boldog voltam a mai nap történtek miatt.
-Őszintén válaszoljak, vagy azt mondjam, amit hallani szeretnél? -húzta föl szemöldökét. Ránéztem, és rögtön tudtam. Tudja, hogy tetszik nekem. Tudja, hogy azért tudtam folytatni a dalt, mert így érzek iránta. Azonban egy pillanatra elgondolkodtam. Melyiket mondja? Az így is túlfeszített idegszálaim nem bírták volna az igazságot.
-Mondd azt, amit hallani szeretnék. -kértem.
-Nem ismered. -sütötte le tekintetét és térdeit kezdte fixírozni.
-Értem. -fátyolosodott el tekintetem, de nem hagytam, hogy kiguruljon egy könnycsepp sem. Eleve reménytelen helyzet volt, akkor miért is reménykedtem?
-Mi a baj? -nézett hirtelen rám ijedten.
-Semmi. Tényleg semmi. Csak tudod... Ma elütötték a macskám és annyira hiányzik. -kezdtem el sírni. Tudtam, hogy átlátszó duma, de úgy tűnt, bevette.
-De neked nincs is macskád. -döbbent le, bennem pedig egy percre megfagyott a vér.
-Ezt honnan tudod? -hagytam abba mindent egyszerre. Sírást, önsajnáltatást és légzést.
-Hogy ne tudnám? Hiszen szinte mindent tudok rólad. -nevetett fel.
-De azt hittem, hogy sosem figyelsz mikor meséltem neked az ilyesmiket. Azt hittem, hogy csak úgy csinálsz mint aki meghallgat, csakhogy könnyebb legyen a lelkemnek mikor kipanaszkodtam magam. -töröltem le könnyeimet.
-Hogy ne érdekelne az akit szeretek? -nézett rám értetlenül.
-Mondd még egyszer! Azt hiszem bedugult a fülem, vagy félre hallok. Az előbb mondtad, hogy nem ismerem. De várj.. Én azt kértem, hogy azt mondd, amit én szeretnék. Ez nagyon nem az. Én azt szerettem volna, hogy azt mondd amit most mondtál. -gondolkodtam hangosan.
-Tényleg? -húzta föl szemöldökeit.
-Igen. Akkor miért azt mondtad amit?
-Mert azt hittem, hogy neked csak kellemetlen lenne, és hogy viszonzatlan amit érzek. És nem azt kérted, hogy az igazságot mondjam. Ráadásul azt hittem, hogy már ránk ismertél.
-Na várj.. Akkor most tisztázzuk, mert belezavarodtam. Mi tényleg ennyire idióták vagyunk? -nevettem el magam.
-Nem. Csak szimplán szerelmesek. -nevetett ő is és magához húzott.
ISTENEM DE ARANYOS VOLT NEM IGAAAAAAAA. *O* Olyan vak mind a ketto, de nagyon aranyos lett ez a veget nagyon jol megirtad jaaaj nagyon tetszett. ^^
VálaszTörlés